Három nap alatt kötöttem össze az Õrséget Dél-Zalával. Nem vándor-, hanem csillagtúra-serûen. Azaz minden reggel Kanizsáról indultam, és este vissza is mentem. Ezért választottam hétköznapot, mert hétvégén kész halál a buszközlekedés errefelé. A valóság és a kéktúra füzet között jelentõs különbségek voltak a távban. Elsõ nap pl. 8 km-rel kellett többet menni, de itt jelentõsen változott az útvonal is. Utolsó nap pedig már füzetben lévõ térképvázlat és a távadat sem stimmelt még látszólag sem. De ennek ellenére sikerült teljesíteni a tervezett túrát. Mindhárom nap 5,3-as átlaggal haladtam, csak enni és fényképezni álltam meg.
Szentgyörgyvölgyrõl indultam az Õrség szélérõl. A faluból rögtön lementem a Szent-György-völgybe, ahol a Szentgyörgyvölgyi-patak folyik. A Kógyár nevû falurész fõutcáján haladtam végig, majd ezt elhagyva északra fordultam egy aszfaltozott mezõgazdasági úton. Lassan emelkedett a terep, a szántóföldön elég unalmas volt a haladás, de gyorsan lehetett menni, itt még a 6-os átlag is megvolt. Az erõs északi szél kicsit zavaró volt. Visszanézve még messzirõl is lehetett látni Szentgyörgyvölgy falu dombtetõre épült templomát. A dombtetõn értem el Felsõszenterzsébetet, a kicsi, egyutcás zalai falut. Csak napi két busz jön be ide, de iskolaidõn kívül csak hetente kétszer.
Viszonylag hosszú aszfaltút következett Alsószenterzsébeten át Kerkakutasig. A GPS szerint még csak 22 másodpercet álltam, gyakorlatilag csak annyit, hogy készítettem három fényképet. Kicsit megfázhattam, mert már nagyon "ki" kellett mennem, ezzel megdupláztam az állásidõt. Kerkakutas után értem csak be erdõbe. Fenyõ és tölgy keveréke, néhol nagyon szép részek is voltak, egyben nagyon elhagyatott. Nem sokan kirándulnak erre, pláne nem hétköznap. Az elhagyatottságot növelte, hogy beborult az ég, és hideg is volt.
Pusztaszentpéteren, a tulajdonképpen elhunyt faluban volt a pecsételõhely. Állítólag egy házban laknak, ott kell kérni a bélyegzõt. Mozgást nem láttam, de egy farkaskutya feküdt a lépcsõ mellett. Nem mertem közel menni, nem láttam meg van-e kötve. Kerítés nincs. Megint csak állítólag a következõ faluban is van bélygzõ, de a biztosnág kedvéért kézbõl készítettem egy képet. És ettem is. A kutya nem izgult be a szalámis szendvics illatára. Azonban nem messze Felsõcsöde elõtt beizgult pár kutya. Az erdõ szélén van valami üzem vagy mi a franc. Kerítés csak mutatóban, két nagy fehér kutya viszont érdeklõdve jött felém. Szerencsére csak j9ttek és nézegettek. A háttérben viszont két kisebb fekete idegbajos ugatott, és azok is jöttek. Egyik fehér közelebb jött. Megpróbálkoztam kezdetnek egy határozott jókutya! felszólítással, de az nem vezetett eredményre. Aztán felemeltem a térképet, ettõl kicsit visszalépett, de kb. 3 másodperc alatt rájött, hogy az legfeljebb a szúnyogokra veszélyes. Amikor ugatni is kezdett, és az idegbeteg fekete is a közelben volt... Na akkor jött a gazda kocsival az erdõ felõl, dudált, meg kiabált ki az ablakon. Ez lekötötte a figyelmüket, én meg kereket oldottam, persze csak moderáltan, nem akartam loholni, még a végén utánam szaladnak.Jó, hogy készítettem Pusztaszentpéteren képet, mert Felsõcsödén a fogadó zárva volt. Innen jött az út legszebb része: egy fenyvesben kanyargott az út keskeny ösvényeken. Nem volt unalmas, oda kellett figyelni, nehogy eltévessze az ember az utat. Télen, illetve éjszaka lehet gond, amikor nem látszik, hogy merre megy az út, így is nagyon kellett figyelni. A Pacsa-hegyen elkavartam. Nem kanyarodtam rá egy susnyásban a keskenyebb útra, észre sem vettem egyénként, hanem mentem a szélesebb úton egyenesen a dombtetõre. Szerencsére hamar visszataláltam a kék jelzésre, innen pedig már csak végig lefelé kellett mennem Zalalövõre. A vasutassztrájk miatt inkább buszoztam innen is, bár pont az orrom elõtt ért be Pestrõl a Citadella IC. De amúgy is korábban volt busz, mint vonat. A vasútállomásra csak elugrottam egy bélyegzõért.
***
Másnap ide jöttem vissza, innen indultam tovább Kislengyelbe. Már a térképen is látszódott, hogy ma több lesz a szint. A Göcsejben nincsnek nagyobb dombok, de több van belõlük, és hirtelen emelkednek ki, meredekebbek, mint az Õrségben. Zalalövõrõl a 68-as úton kell kimenni, ahol rengeteg a kamion. Egy nagy kanyart kerül csak ki a kéktúra, azt viszont egy nagyon szép erdõben teszi meg. Nagyfernekág faluban megint volt egy afférom egy kutyával. Nyitva volt a kapu, az meg kijött szagolgatni. Itt bevált a jókutya! és a menjhaza! felszólítás, de amikor már vagy négy házzal lejjebb jártam utánamrontott. Megfordultam, nem akartam, hogy mögém kerüljön. Amikor már az orra is érte a lábamat, akkor már rúgtam, de persze gyorsabb volt. Azzal tudtam csak leszerelni, hogy felvettem a földrõl egy lehullott almát, ettõl megijedt.
A kis közjáték után folytattam az utat, ami levitt egy völgybe, ahol a térkép mocsarat is jelöl. A múlt heti esõzésnek nyoma sem volt, csak minimális a völgyekben. Tegnap szinte végig csont száraz volt az út, és a hírhedt zalai agyag ellenére elnyelte a föld a vizet, annyira száraz volt már az egész. A jeleket most jobban kellett figyelni, ritkábban voltak festve, mint elõzõ nap. Dél körül megálltam egy farakásnál enni. Itt láttam, hogy ha kicsit belehúzok, még a korábbi buszt is elérem. Ezt segítette, hogy jó minõségû, részben azsfaltozott úton kellett menni, még vagy egy órát. Még egy kamion is jött velem szemben rajta. A DDK tesz erre egy nagy vargabetût, de a K+-on elvileg ezt le lehetne vágni. Én nem tettem, inkább körbejöttem.
Letérve az erdészeti mûútról már volt egy sarasabb rész. Sikerült pont olyan bénán belelépni az egyik pocsolyába, hogy seggig sáros lettem hátul. Csak a buszvezér ne anyázzon miatta. Ennek ellenére továbbra is jó tempóban mentem a néhol már nem olyan szép erdõben. Kustánszegen sem álltam meg, csak elkértem a kocsmában a bélyegzõt. A falu nagy része egy dombháton terül el, és igazából a szemközti dombtetõrõl látni, hogy milyen szép a fekvése. A dombhát végében épült a falu temploma. A kocsma lent van a völgyben, innen a fõútcán kapaszkodtam fel, majd a másik oldalon le, immár a Kislengyeli patak völgyébe. Elméletileg Kislengyelben is kell pecsételni, méghozzá a turistaháznak átalakított malomban. de itt sem volt senki. Megint fénykép, majd 20 perc buszra várás. Nem is kellett volna a végén annyira sietni, de azt sem akartam, hogy az orrom elõtt menjen el a busz, mert akkor két órát kellett volna várni a következõre. A buszmegállóban ettem addig, egy kóbor kutya elkunyizta a fél szendvicsemet. Nem akartam neki adni, de véletlenül kiesett a kezembõl, õ meg felkapta.
***
Harmadnap Kislengyelbe jöttem ki, és már harmadszor mentem fel busszal a Kandikóra, a Göcsej legmagasabb pontjára. Kislengyel egyébként Becsvölgye faluhoz tartozik, ami nem más, mint szegek diszjunkt uniója. A Göcsejben sok szeg végû falunév van - pl. Egerszeg :) -, ami a régen ott lakó család nevébõl ered. Némely szeg annyira kicsi, hogy összevonták õket, némelyik pedig már csak a térképen van rajta, de valójában el van néptelenedve. Hasonló lehet, mint Õrségben a szerek, de nem biztos, nem vagyok néprajzos.
Mára is kijutott a kutyákból, mindjárt az elsõ kanyarban egy düledezõ házból rontott ki egy. Nem jött közel, csak ugatott, és jó példával állt elõ a kiskutyának, aki õt követte pár lépéssel távolabbról.
A Kislengyeli-patak mellett mentem, de közben kétszer is fel kellett menni egy-egy dombhátra. Az elsõn Kerecseszeg falu fekszik, ez teljesen elhagyatott, csak egy hát néz ki normálisan és a temetõ rendezett. Nincs burkolt út, de villanyvezeték van az ún. fõútcán. Ezen a dombháton láttam egy nagy szarvast. Törte le a faágakat az agancsával, ahogy menekült elõlem. Kerecseszeg másik oldalán vissza kellett menni a patak völgyébe, majd egy meredek és hosszú emelkedõn ismét fel a mûúton Becsvölgye Barabásszeg falurészébe. Ma már sokkal melegebb volt, mint elõzõ nap, hétágra sütött a nap, kezdett melegem lenni. A Göcsejben úgy vettem észre, hogy a dombtetõre szerették építeni a falvakat. Barabásszeg is ilyen.
Fél egy körül ebédeltem, le is vettem a pulóvert és eltettem a táskába. Tisztára izzadt volt már a táska alatti része. Egy szántóföld szélén álltam meg, ez alatt meg is száradt a hátam a napsütésben. Folytattam utamat a széles szekérúton, ami erdõbe vezetett. Gyõrfiszegre a lejtõn bükkerdõ volt, alig 200 méter magasan. Ez Petrikeresztúrhoz tartozik, de azt éppen csak érintettem, bélyegezni nem kellett itt. A Pató-hegyre nem a jól kijárt, széles löszmélyúton visz fel a jel, hanem egy kis kanyart ír le az akácerdõben, ahol burjánzik az aljnövényzet és a csalán. Nem értem miért erre jön, egy idõ után meguntam és ahol nem volt meredek a part, visszamentem a széles, jól járható útra.
Présházak között mentem, egy-két kanyarban ki volt téve egy Zalatárnok felirat kék nyíllal. A szõlõhegyet elhagyva rövid erdõs szakasz jött, majd egy kukoricaföld szélére értem ki, ahol elméletileg tovább kellett volna menni egyenesen. De a kukoricás körbe volt kerítve. Volt ugyan egy lépcsõ, amin át lehetett volna menni, de balra egy kertésoszlopon kék jelet is láttam. Elindultam arra, mentem jó pár száz métert, de több jel nem volt. Kiderült, hogy a kukoricás hatalmas, nem lehet csak úgy megkerülni. A térképen szépen meg voltak rajzolba a dûlõutak, amikre nagy gépekkel is rámennek, tehát elég szélesek. Egy helyen hiányzott a kerítés, ott bementem, és ezeken a dûlõutakon közelítettem meg Zalatárnokot. Csak reméltem, hogy a másik oldalon ki tudok majd jutni, de szerencsém volt, ott is volt kerytésmentes rész két oszlop között.
Zalatárnokon bélyegeztem, innen már csak alig több, mint 5 km volt Rádiházáig. A füzetben ugyanez 7 volt. Szentkozmadombjáig megint aszfaltút jött, kicsit elálmosított a boros kóla, amit a kocsmában ittam. Szentkozmadombján átrohantam, egy lelket sem láttam szrdán kora délután. A faluból kiérve erdõbe vitt az út, ahol a kék nyíl olyan irányba mutatott, ahol út sem volt. És arra elnézve nem láttam jeleket a fákon, pedig biztosan arra kellett volna menni, Nem volt kedvem a dzsuvás-tüskés fos erdõben menni, mentem tovább egyenesen, és az elsõ adandó alkalommal elfordultam abba az irányba, amerre kellett volna. A DDK amúgy kvázipárhuzamosan haladt azzal az úttal, amin én mentem. Egy villanyvezeték alatt mentem fel az utolsó emelkedõre, ahol elértem a jeleket.
Rádiháza elõtt elmentem egy õsi temetõ és egy istálló mellett, egy házból még a végén kifutott már egy tacskó ugatva, ezen meg sem lepõdtem. De elkésett, már messze jártam. Sietni kellett megint a buszra, és még pecsételni is kellett. A kocsma zárva volt, majd legközelebb bepótolom a bélyegzést, ha erre járok. Mondjuk jövõ augusztusban a bólyaszedõ túrán.
