Boldogkõváralja - Makkoshotyka

Májusi esõ aranyat ér, mi? Beleverem a f@szomat a májusi esõbe, b@ssza meg. Az is igaz, hogy idióta, aki a fent látható idõjárási helyzetben túrázni indul. Mi azért elindultunk kétnapos túránkra, de a tervezett 51 km helyett kicsivel kevesebbet gyalogoltunk. Szerencsére a szél nem fújt, csak az esõ esett, és az is legdurvábban éjszaka. Szóval egy büdös szavunk nem lehet az idõjárásra.

Félúton, Újhután volt a szállásunk, el kellett menni szombaton Boldogkõváraljára, onnan gyalogoltunk haza. Az, hogy tömegközlekedéssel, hogy jutottunk el a kiindulópontra külön leírást érdemelne, most ezt nem akarom ragozni, maradjunk annyiban, hogy a várakozási idõk alatt akár egy pedikûrt vagy körömlakkozást is meg lehetett volna ejteni. Hajnalok hajnalán indult a busz Újhutáról, késõ délelõtt kezdtünk el gyalogolni. Boldogkõváralján nem mentünk fel a várba pecsétért, elég volt a kocsmai bélyegzõ is, ezzel is nyertünk idõt. A sietést az indokolta, hogy este meleg vacsorát akartunk enni, még világosban be akartunk érni, és minimalizálni akartuk az esõben töltött órák számát is. Ekkor, 11 körül már be volt borulva, de csak fátyolfelhõk voltak az égen. Arkáig mûúton mentünk, ott van az út vége, és a falu végében lementünk a Boldogkõváraljai-patak völgyébe. E mentén mentünk sokáig, a Magoska nevû hegy hosszú, nyugati gerincén lévõ hegyeket kerülgetve. Elõzõ kék túrámról emlékeztem, hogy sokszor át kell kelni a patakon, de akkor nyár közepe volt, alacsonyabb volt a vízállás, gyakorlatilag elég volt átlépni a patakot. Most nem volt ilyen egyszerû a helyzet. Az átkelõknél sokáig kellett keresgélni a megfelelõ helyet, ahol át lehetett lépdelni a köveken és a fákon. Néhol inkább át sem mentünk, úgyis vissza kell majd jönni, de pár alkalommal nem jött össze ez a rövidítés, mert meredek volt a partoldal, nem lehetett elmenni a patak mellett a turistaúttal ellentétes oldalon. Szóval jó sok idõt elvett ez a gázlókeresés, Katinak egyszer a víz is befolyt a cipõjébe, zoknit is cserélt, meg kullancsokat távolított el a nadrágjáról.

Ennek eredményeképp csak 3 óra alatt tettük meg a 10 km-t Mogyoróskáig, de ott már enni is kellett, leültünk hát egy turistaházhoz, hogy majd jégkrémet meg kávét is veszünk. Senkit nem találtunk ott, így ezek a dolgok kimaradtak. Kati nem vonzódik annyira a várakhoz, én meg már voltam a regéci várban, most kihagytuk, nem mentünk fel, csak ameddig a kék sáv felvisz. Az izzasztó emelkedõ után gyorsan lesétáltunk a várhegy másik oldalán, és máris Regéc faluban találtuk megunkat. Itt már vastagodott a felhõzet, már árnyékunk sem volt, a nap is csak átsejlett. Egy fogadó bejáratánál van kint a kéktúra pecsét egy kis ládikában, minden igényt kielégítõen kirakva bélyegzõpárnával, és kis asztallal. Bent megejtettük a kávézást és a jégkrémezést, és továbbindultunk, fel a Zemplén magasabb régióiba.

Hosszú emelkedõ következett, de nagyon szép volt az erdõ, és a völgyek ahol kaptattunk egyre feljebb, majdnem 700 méteres magasságba. A tetõre érve voltak erdõirtások, sok olyan helyen mentünk, ahol nem is volt fa körülöttünk, néhol vihar tépázta meg a fenyvest. Nem gyalogösvényen, hanem széles, teherautók által is jól járható földúton haladtunk, gyakorlatilag szintben, hiszen a szintvonalakat követve kanyargott az út a nagyobb hegyeket kerülgetve. Négykor esett ránk az elsõ esõcsepp, ötkor már az esõkabátokat is fel kellett venni. Nehéz volt, mert nem lehetett letenni semmit sem a földre, mert teli volt minden vöröshangyákkal. Ha nem is felhõszakadásszerûen, de elég intenzíven esett. De lelkileg már az elõzõ napokban felkészültünk az ilyen idõre.

Nagyon szép a Zemplén, még ilyen idõben is. Nagy területen nincs semmi, csak hepehupák, hegyek, kicsi falvak, és azokról a helyekrõl, ahol nem erdõben megy az út, mindenfelé csak hegyeket lát az ember. Külön vonzerõ számomra, hogy ismeretlen, éppen ezért vadregényes a hely. Mivel messze van tõlem, nem tudok minden hétvégén ott lenni. Pont ezen a szakaszon egy csomó kitérõt is lehetne tenni: regéci vár, Pengõ-kõ, Nagy-Péter-Mennykõ, Sólyom-bérc felé, de ilyen idõben nincs értelme szép kilátást nyújtó hegycsúcsokat megmászni. Semmit sem látnánk, és még jobban eláznánk.

Az esõben egy helyen tévesztettem el az utat. Le kellett volna térni a széles szintútról egy keskeny ösvényre, de nem tettem meg. Csak ránéztem a GPS-re, akkor láttam, hogy jo 300 m-t vissza kell menni. Meredek lejtõn, nyírjesben haladtunk. Szerencsére annyi nem esett, hogy felázzon az erdõben a talaj teljesen, més nem volt sár, nem is csúszott az út. Egy órányi ázás után értük el az István-kúti erdészházat. Itt az esõruhát hatékonyabb esõruhára cseréltük mindketten, de eddig Kati teljesen átázott. Mindent ki kellett cserélnie magán, gyakorlatilag bugyiban állt a ház mellett az eresz alatt, míg átvette a ruháit. Pecsételni is sietve kellett, nehogy elázzon a füzet, vagy a festék. Regéctõl 2 óra alatt értünk ide, az emelkedõn is jól nyomtuk, csak átöltözésre álltunk meg, illetve 10 perc volt az eltévedés. A füzetben 8 km szerepel erre a szakaszra, a GPS 10-et mutatott. Érzésre ez utóbbi tûnt reálisabbnak. Viszon már hat óra volt, kicsit bele kellett húzni, hogy idõben hazaérjünk, amit segített, hogy komoly emelkedõ már nem volt elõttünk.

Ismét erdészeti úton haladtunk, most már végig. A Mlaka-rét után volt egy kis emelkedõ, majd az út egy szinttel lejjebb ereszkedett, és ott haladt a hegyek között kanyarogva. Mi a rövidebb úton, a Szpalanyica-völgyön keresztül értük el Újhutát a kék négyzet jelzésen. Gyakorlatilag a másnapi árvizek bölcsõjénél voltunk. Mindkettõnkõn esõkabát volt, kapucni a fejen, nem lehetett beszélgetni, unalmamban a vizeket néztem az úton. Összegyûlt a víz egy kis pocsolyában, az túlcsordult, összefolyt egy másik pocsolyával, és így szépen lassan mikropatakocska alakult ki az úton, ami ide-oda kanyarogva kereste az utat egyre lejjebb. Ha az út hegyoldal felöli részén folyt, akkor egy idõ után átment a völgy felöli oldalra, majd egyszercsak egy éles jobbkanyarral vízesésszerûen lezúdult a völgy aljában, alattunk kb. 10 méter mélyen folyó igazi patakba. De az úton már alakult is ki a következõ kis patak, nem kell nagy vízfolyásra gondolni, kb 20 centi széles lehetett. Esetenként felülrõl érkezett egy hasonló méretû patakocska, ami a turistaúton összeszedett még egy kis vizet, majd ez is belezúgott a nagy patakba alattunk. Így ment ez kilométereken át, közben a sok kicsi sokra megy elven a nagy patak egyre szélesedett. Olyan volt, mint Ausztriában, ahogy nyáron az olvadékvizet összegyûlnek a mély völgyben folyó hegyi patakban, csak itt nem voltak gleccserek, hanem pusztán az esõ esett, és forrás is csak egy volt, legalábbis a térkép szerint. És nem kristálytiszta vadvízre kell gondolni, hanem sáros, világosbarna vízfolyásra. Lassan egyre lejjebb ereszkedtünk, elértünk a nagy patak szintjét, most már mellettünk kanyargott, párszor át is mentünk rajta. Volt híd, mivel erre járnak jármûvekkel is. Innen már Tolcsva-patak volt a neve, lejjebb a völgyben ez öntött el falvakat és utakat is másnap.

Mire Újhutára értünk elázott a bakancsom, valami vízhatlanító szer igazán elkélne, mert másnap reggelig nem volt esély arra, hogy megszáradjon. Nadrágom szerencsére volt másik, mindketten úgy készültünk, hogy legalább kétszer szarrá ázunk a hétvégén.

***

Vasárnap reggel a Tolcsva-patak szintje méterekkel emelkedett, de ott, ahol laktunk még a mederben volt. Tajtékozva hömpölygött a sáros ár. Néhol az udvarokon keresztül folytak bele oldalsó patakok, amik a valsóágban nem is léteztek, csak ilyenkor alakultak ki. A terv az volt, hogy Rudabényácskáig megyünk, esetleg Sátoraljaújhelyre, és akkor Katinak meglesz a Zemplén. Aggódtam reggel, de nem az esõ miatt, hanem hogy elérjük-e a buszt, és vissza tudunk-e jönni. Az is kérdéses volt, hogy a busz fel tud-e jönni majd ide délután, mitöbb a Toyota le tud-e menni. De a hegyek lábánál futó vasútvonal épsége sem volt tuti, márpedig arra is szükségünk volt a visszajövetelhez. Ezen problémák miatt kicsit aggódva vágtam neki az útnak, Kati nem tûnt ilyen aggódósnak, lazábban vette a dolgot. Aggódásom kicsit fokozódott, amikor megláttam, hogy már az elsõ kanyarban át kell menni egy soha nem látott patakon. Másképp nem lehetett, csak átvágni rajta, így már az elsõ kilométer alatt ismét cuppogott a zokni mindenkettõnk cipõjében. Felfelé, a kék sáv felé menet voltak még kellemetlen szakaszok, nem voltunk valami gyorsak, de feljebb, ahol nem volt olyan meredek már nem folyt víz az úton. Persze az Eszkála-erdészház mellett is halottunk a patak robaját, de legalább az úton nem folyt semmi, gyorsabban is tudtunk haladni.

Az erdészháznál bélyegeztünk, itt is be lehetett állni esõmentes helyre. Fényképezni nem tudtam és nem is akartam. Jól becsomagoltam mindent nylonokba meg tescós zacskókba, ne ázzon be még véletlenül sem semmi. És a poncsó alól bajos is lett volna elõvenni a gépet. A füzet szerint innen 9 km Makkoshotyka, nagyjából végig lejtõ, kis emelkedõk vannak csak az útban. Onnan még 9 km a Bányi-nyereg, az már alacsonyabb régiókban lesz, most voltunk kb 550 m magasan, a mai nap legmagasabb pontján. Makkoshotyka felé voltak vizesebb részek, és megjelent a mindent elborító, ragadós és mély sár is az úton. Ahogy haladtunk lefelé egyre több vízfolyás jelent meg a turistaúton, néhol az egész utat elborította. A Zsidó-réten állt a víz, nem volt kecmec, toronyiránt egyenesen kellett menni, nem lehetett megkerülni a vizet és a sarat. Emellett néhol még el is bizonytalanodtunk, hogy vajon merre kell menni, mert nem voltak egyértelmûek a jelzlések. Az elágazóban olyan fára festették nem egy alkalommal, ami a két út között volt, nyíl sehova nem volt festve, megerõsítõ jelzés az elágazó után szintén nem volt. Máskor az elágazóban nem volt jel, csak kicsit beljebb, ahol vagy eltakarta ág, vagy nem. A legjobb az volt, hogy a jel egy részét átfestették szürkével, hogy szép szabványos legyen, csakhogy így láthatatlan is lett, mert kisebb lett és teljesen eltakarták a levelek. És nem igazán kellemes ilyen szar idõben meg sárban lemenni egy lejtõn úgy, hogy az jár az ember fejében, hogy lehet, hogy nemsokára vissza kell majd jönni. A GPS-t a végén kapcsoltam csak be, merülõben volt az eleme.

Katika nagyon ki volt bukva, átázott az esõkabátja, ami tegnap még kibírta a rövid ideig tartó esõt. Megbeszéltük, hogy Makkoshotykán buszra szállunk, és majd késõbb visszajövünk a maradékot megcsinálni. Pont odaértünk a kocsmába a déli zárás elõtt, át lehetett venni gyorsan a száraz ruhát és bélyegezni is tudtunk. Egy órával késõbb indult a busz Sárospatakra, majd onnan vonattal mentünk Tolcsvára. Volt három óránk a buszig, legalább csináltam pár képet vonatokról, enyhült kicsit az esõ is, akkor elmentünk sétálni Vámosújfaluban (miért hívják a Vámosújfaluban lévõ vasútállomást Olaszliszka-Tolcsvának???), kávéztunk egy kocsmában. Felfelé menet Újhutára pár helyen a patak elvitt kerítéseket, néhol kijött az útra, de állítólag reggel magasabb volt a víz. A sok hordalékból látszódott, hogy akkor több helyen volt akkor víz az úton. De semmi gond nem volt, személyautóval is járható volt még.