Rottenmann kirándulás

Egy újabb szombat hajnal, egy újabb osztrák túra. A korai indulás dacára, mondhatni tûkön ültem már, hisz ez ígérkezett eddigi éltem legmagasabb tengerszint feletti magasságának és vélhetõen ez is lesz majd az új csúcstartóm – célunk a Rottenmannen Tauern legmagasabb pontja, a 2448 m-en fekvõ Grösser Bösenstein.

Rápihenve a kezdetre, a buszos út (Gyõrbõl 5 óra hosszas zötyögés) ’minõsített többséget biztosító hányadát’ átaludtam. Az utolsó szerpentinek kifeszített dróthálói jelezték, nem éppen veszélytelenek a felfelé tekergõ kanyarok. A kiindulási hely elértét egy méretes, úgy 2-3 méteres fából faragott toboz jelezte. Leszállva a buszról, csípõs, hideg levegõ csapott meg, gyorsan magamra is senderítettem kabátom, de ’legalább a nap süt’ – mondogatta mindenki magában. Ekkor még senki sem sejtette, milyen lesz a végkifejlet.

Edelrautehütténél elcsattantak az elsõ fotók, és mindenki gyûjtögette a rõzsecsokrait az elsõ komolyabb emelkedõre. Innen kapaszkodunk fel ugyanis a hegygerincre, ahol túránk vezet. Az élmény és a látvány felejthetetlennek ígérkezett a környezõ hegységek, valamint a patkó alakú gerinc által közbezárt tavak (Grosser Scheibelsee, Grüne Lacke) tükrében.



Az elsõ kapaszkodó kritikus mélypontnak bizonyult, aztán néhány ’egy körbõl kimaradok’-os félreállás után felvettem a gerinc ritmusát, és beálltam a kissé vizenyõs, néhol hófoltokat kerülgetõs taposásra. Az elsõ tó enyhén jeges tükrében sajnos nem csillant meg semmi sem, egyedül a tavat tápláló érnél olvadt meg, s kitûzött csúcsunk is felhõbe burkolózott leányos zavarában. Nemsokára elértük az elsõ keresztet, Grosser Hengst (2159 m), és leheveredtünk, kifeküdtünk a napmelengette sziklákra. Azok, akik a kis túrára vállalkoztak, ezen csúcs után a megismert útvonalon mentek vissza a házig, és fakultatíve körbesétálhatták a tavat, etc.

Mi természetesen folytattuk utunkat az elõzõnél sziklásabb terepen. Az ösvényrõl letérve a sziklákon zergéskedtem, mondván ha gerinctúra, akkor legyen is az. Ekkor már kezdett felerõsödni a hátszél is, és kis idõ elteltével apró, konfetti-szerû jégdarabok (hódara - a szerk.) kezdtek hullani. A kapucnim olyan jól befogadta õket, hogy amikor a fejemre akartam húzni, az összes a nyakamba zúgott, lehûtve a kedélyeket.

Hátrafordulva érdekes látvány fogadott bennünket, mondtam is, hogy ha Feherb itt lenne, biztos hozzá fûzne valamit (a feherb kis betû - a szerk.).

Lassan az egyre feljebb kúszó köd, az edzettségi szintben megmutatkozó különbségek, valamint a nehezedõ terepviszonyok következtében a társaság 3 részre szakadt, és Gyurival be kellett várnunk a végét. Ekkor már a gerinc tó felõli oldalán csupán 1-2 méterre redukálódott a látótávolság, balra még úgy-ahogy tiszta volt az idõ.

Menet közben több helyen is találkoztunk összehordott kõkupacokkal, nem voltunk restek, mi is ráraktuk a magunkét. Az idõjárás azonban egyre zordabbá vált, a sziklák csúsztak, a jeges dara néhol hópelyhekbe csapott át, s már azt se láttuk, hova tartunk. A hideg miatt úgy éreztem, nem jó, ha megállok, így lassan de biztosan lehagytam az elõttem buzgolkodókat, ’a csúcsnál találkozunk’ jeligével. Fura volt úgy haladni, hogy nem érzed, mikor érsz fel a csúcsra, csak a felfele irányban vagy biztos, de nem volt mit tenni. A semmibõl hirtelen elõvonaglott a Grosser Bösenstein keresztje. Felértem. Megvan. Míg a többieket vártam, hogy együtt induljunk lefelé, elõkerült a polár és a kesztyû is a hátizsákból.

Az ereszkedés sem volt kevésbé kalandos a feljutáshoz képest. Mint utóbb egy társunk megjegyezte - tériszonyos lévén - a ködnek köszönheti, hogy leért, mert ha látta volna, hova zúghat le…

Nem volt egyszerû, nehezen tudtál kapaszkodni, a kövek sem voltak túl stabilak, az elõtted járók már jegesre polírozták a havas részeket, s több ember száját is színesebbnél színesebb kijelentések hagyták el, kifejezvén abbéli örömüket, hogy jelentkeztek erre a túrára. Én egyedül az ujjvégeimre panaszkodtam, teljesen megdermedtek, s ki kellett, hogy vegyem a kesztyûbõl, és nadrágzsebbe bújtatva próbáltam életet lehelni beléjük. Egy ponton nagyon megijedtem, mert nem láttam az utánam lévõk sziluettjét, és féltem, nehogy a jelzést nem találva rossz felé haladjanak, ezért többször el is kurjantottam magam, majd néhány percnyi ideges toporgás után elõbukkantak.

Veszítve a szintbõl, végtelennek tûnõ idõ után az ég is tisztult, és láthatóbb terepre értünk, ahol az ujjongó kiabálásokból éreztük, közel a tó, így a menedékház is elérhetõ közelségbe került.

Gyuri úgy érezte, neki nem volt elég az eddigi adrenalin, és hogy tovább korbácsolja a kedélyeket - õrült ötlettõl vezérelve -, nekilendült egy 40-50 fokos havas lejtõnek, ami a tónál ért véget. Néhány másodperc alatt tetemes szintkülönbséget küzdött le, és a megállás csak a botjaival, darabjaival sikerült.

A tóhoz érve (a tó környéke viperák közkedvelt élõhelyeként ismeretes, de a zord idõjárásnak köszönhetõen eggyel sem kellett farkasszemet néznünk) elkezdett szemeregni az esõ, így csöndesen baktattunk a hóban, majd vizenyõs, fenyves fövenyen egészen a hüttéig, ahol némi euro ráfordításával beszereztem jelvényem.