Maglic

A Maglic Bosznia legmagasabb pontja, a montenegrói határon van. 2375 m, tehát nem kell hatalmas magasságkülönséget leküzdeni. Még a terep sem durva. Vannak ugyan sziklás hegytaréjok, de az út szépen kikerüli ezeket. Térképet nem találtunk hozzá, maradt az OSM térképe a GPS-en. Ezen gyakorlatilag egy út volt jelölve. Biztonság kedvéért lefotózunk egy táblán lévõ térképet az út elején. Ezekkel indultunk útnak.

A tengerparti nyaralást követõen mentünk fel a hegyek közé ezért a túráért. Juhinak lent elromlott az autója, õ nem tartott velünk ezért. A Szabó család hazament reggel, mert akkor már 24 órája esett. Zsófinak sem volt kedve esõben kirándulni, ezért csak ketten indultunk el Kricharddal. Pljevlja nevû városban volt a szállásunk Montenegroban. Ez a Piva kanyon bejáratánál van, a patakot felduzzasztásával keletkezett tó - mondjuk rá - partján. Az ún. belvárosa jóval feljebb van, mint a vízszint. Az út a sziklaoldalban vezet a tó mellett kanyarogva, többször alagutakon át. Ez a mélybalkán, ne olyan alagutakat képzeljünk el, mint az osztrák autópályákon. A völgyzáró gáton átkelve lejöttünk a Boszniába vezetõ fõútról, és egy rafkós alagútkombináción átkelve a tó másik oldalán találtuk magunkat, ahol egy keskeny hegyi úton mentünk Mratinje faluba, majd még tovább egészen addig, amíg tartott az egyébként jó minõségû aszfaltút. Ekkor voltunk 1000 m-en.

Az ott lévõ tábla szerint 10 km a csúcs, és 4 óra 20 perces sétával elérhetõ. Egy hegyi falun átmentünk, itt láttunk utoljára embereket. Pontosabban csak egyet. De volt egy forrás, és egy bivakház is itt. Mint kiderült valami Transbalkán vagy Transdinarida útvonalon mentünk, már nem emlékszem pontosan a névre. A falu után bementünk az õserdõbe, és rendületlenül emelkedni is kezdtünk. Néha esett, néha nem, de nem volt nagy intenzitású esõ. Inkább az erdõben a fákról csöpögött a víz, illetve csurom víz volt az aljnövényzet. Nem sok kellett hozzá, hogy teljesen elázzon a bakancs, de egy idõ után ez már nem számított.

Átkeltünk a völgyben megülõ felhõrétegen, de fölötte is felhõk voltak. Legalább annyival jobb lett, hogy sejteni lehetett a tájat, ami szépen kinyílt, ahogy feljebb mentünk. Itt már volt, mit fényképezni. Nagyon szép lett volna a vidék, ha nem lett volna ködben.

Egy köves lejtõ elõtt megálltunk kajálni, majd elindultunk felfelé. Szépen lassan, nem hajtott a tatár. A lejtõ tetején, ahol jobbra tért el az út, voltak táblák a földre hajítva, de elég furcsa adatok voltak rajta. Jóval nagyobb távolság szerepelt raja, mint amit vártunk. A GPS szerint viszont nem volt már sok szint hátra, talán 500 m. Valami miatt itt megkérdeztem krichardot, hogy
- Szerinted itt nincs medve?
- Nem tudom, miért gondolod ezt?
-Á semmi...
Nem fejtettem ki, hogy azért jutott eszembe, mert alapvetõen a Balkánon van medve, még ha nem is annyi, mint Erdélyben. Mi meg itt vagyunk egy szál magunkban, nemhogy emberrel, de még házzal sem találkoztunk. Nem olyan, mint Ausztria, ahol egymás érik a hütték. Késõbb mondta krichard, hogy egy kicsit benne maradt a kisördög eme beszélgetés után (ennek lesz még késõbb következménye).

Elég kellemetlenné vált a terep. Füves hegyi legelõn mentünk, tehénszart láttunk, de tehenet nem. Nem is sejtettük, honnan jöhettek ide. A legelõn viszont randomszerûen voltak elszórva kis mészkõsziklák, amiket kerülgettünk, vagy bele-belebotlottunk. Az adatokból látszódott, hogy a hegy teteje ellaposodik, kevesebb, mint 200 m szint volt hátra, és 3 km táv. Már láttuk, pontosabban sejtettük a gerinc vonalait, amin majd végig kell menni a csúcsig. Elmentünk egy forrás mellett, ami inkább csak egy sáros tócsa volt egy szikla alatt. Elég bizarr, hogy találtunk benne egy banyatankot. Olyan fajta volt, amit hátra is lehetett venni. Üres volt.
- Biztos ebben hordta a túrázó a kaját, és amikor jött a medve elhajította - poénkodtam, de krichard nem vette annyira.

Rögtön ezután valami éles vijjogás-szerû hangot hallottunk. Biztos, valami ragadozó madár - gondoltam, csak nem értettem mit csinál itt a ködben. A vijjogást üvöltés követte, itt érthetõ módon megálltunk. Összenéztünk, és a hûbasszameg nézés volt mindkettõnk arcán. Legalábbis krichardén ez volt, de gondolom az enyémen is. Párszor megismétlõdött a hangkombináció, kicsit olyan iázás-szerûnek tûnt, csak az üvöltést nem tudtuk hova tenni. Próbáltuk kivenni a ködben, hogy honnan jön a hang. De csak foltokat láttunk, nem lehetett megállapítani, hogy melyik mi. Az egyik mintha közeledett volna...?

Ne szépítsük. Beszartunk. Azonnal visszafordultunk.
- Gyere már bazmeg, nem akarok megdögleni! - amikor ideges, mindig csúnyán beszél.
Nem sikerült kideríteni, mitõl származott a hang. De amíg el nem tûntünk a sziklák mögött végig hallottunk, de már egyre távolabbról. Iázásnak éppoly furcsa volt, mint medveüvöltésnek. Esetleg medvebocs. Vagy egy szamár, amit medve támadott meg, és amikor feltûntünk a színen, akkor jelezte, hogy az az õ zsákmánya. Nem tudom, melyik verzió lett volna a jobb (kevésbé szarabb). Vagy tényleg csak egy nyomorult szamár volt...

Nem volt elég a kudarc, az esõ újra eleredt, és most már folyamatosan esett. A nadrágom ráragadt a lábamra, az esõkabát is már csak annyit használt, hogy nem közvetlenül a fejemre esett az esõ. Otthon észrevettem, hogy a táskám egy tó alakult ki, a fejlámpa meg benne úszkált. Szerencsére a papírok meg a lóvé nem ázott szarrá. Lehet, hogy rosszul raktam vissza a táskára az esõvédõt, és az az 1 négyzetcentiméter elég volt. Annyi haszna volt azért a túrának, hogy krichard megtudta, hogy mi az a Crna Gora, amit mindig látott kiírva az elmúlt 1 hétben, de fogalma sem volt róla, hogy mi a fasz az.