Schneeberg-Weichtal

2005-ben voltunk már a Schneebergen, de akkor elszúrtam. Nem fordítottam meg a térképet. Azóta ezzel b@szogat krichard. De legalább én meg tudom emészteni a kolbászhéjat :)

Az adventures.hu-n verbuválódott csapattal és Katikával mentem el erre a túrára, és itt a túravezetõ már megfordította a térképet. Akkor egy jóval hosszabb útvonalon mentünk fel, és az éjszakába nyúlt a menet. Ráadásul szarul is lettem, vonattal mentem le 1800-ról. Most egy rövidebb úton mentünk a Weichtal szurdokon át, ami mellesleg sokkal szebb is volt. Maga a szurdok a Weichtalhaustól indul, kezdetben szelíden, majd egyre durvább formák jönnek. Olyan az egész, mintha a Rám-szakadékban menne az ember, csak minden százszor nagyobb, mint ott. Na jó, a patak nem nagyobb. Még szerencse. Vannak láncos részek bõven, de Kati is simán megcsinálta õket úgy, hogy az egyik ujja el volt törve, és sínben volt.

Még a Schneebergen is elolvad a hó júniusra. Bár 1100 m körül volt egy ici-pici hófolt. Nem volt túl jó idõ, felhõs volt az ég, de szerencsére nem esett az esõ. Az emelkedõn a felhõs idõ ellenére könnyen meg lehetett izzadni.

Az út elsõ negyede a szurdokban vezetett, majd abból kiérve fenyvesben mentünk. Közben a Jacobsquelle-t is megnéztük, és felfrissítettük vízkészleteinket. A Keintalhaus nagyjából félúton volt, itt tartottunk egy hosszabb pihenõt. Nagyon nem lehetett megállni, mert ki volt mindenki izzadva, és nem volt túl meleg sem.

Innen megváltozott a táj, 1400 m felett jártunk. A fenyõkbõl törpefenyõk lettek, majd lassan azok is elmaradoztak. De ekkor már javában a felhõben jártunk, nem volt jó a kilátás. Gyakorlatilag semmit sem láttunk. El vagyok szokva az ilyen túráktól, a végén egyre lassabban mentem, és egyre többször kellett megállnom pihenni. Nem a magasság miatt, hanem mert régen voltam ilyen stílusú, magashegyi túrán.

Azért csak elértük a keresztet, majd nem sokkal késõbb a Fischerhüttében melegedtünk egy meleg leves társaságában. A lefeléúton már ki-kisütött a nap, elénk tárult a panoráma. Nem ugyanarra mentünk le, mint amerre fel, hanem egy párhuzamos völgyecskében, majd a Keintalhaus elõtt tértünk vissza eredeti útvonalunkra. Kati elesett egy kövön, természetesen nem ott, ahol a legcsúszósabb volt, és a legjobban kellett kapaszkodni, hanem egy teljesen normális, szinte hétköznapi részen. Kicsit elhajlott a sín az ujján, azt visszanyomta, és kitaláltuk, hogy ha a doki észreveszi, azt mondja neki, hogy hétvégén halat sütött, kicsöpögött az olaj a padlóra, amin megcsúszott. De nem vette észre. Az ujja azóta meggyógyult, de kicsit vastagabb, mint a többi.

Innen már nagyon óvatosan mentünk lefelé, le is maradoztunk. Vissza a Weichtal szurdokon már bajosabb lett volna menni, de azzal párhuzamosan is van egy út. Mivel ugyanannyi szintet kell leküzdeni, ez kicsit hosszabb, hiszen nem a láncos-létrás szakaszon megy.

Szóval 5 év elteltével nekem is meglett a Schneeberg. Már akkor elhatároztam, hogy visszajövök ide egyszer, ez most meg is történt.

***

Igazából két napos túrára jöttünk, ez volt a második nap. Elsõ nap a Myra vízeséseket néztük meg, illetve a Schneebergtõl északra kirándulgattunk átjáróbarlangokban meg más szurdokokban. Na, aznap kellett volna idejönni, mert akkor napos idõ volt, igaz este olyan zivatar volt, hogy a csúcson sistergett a vas zászlótartó az elektromosságtól. Beáék aznap voltak itt (lásd másik leírás), de megúszták az esõt.