Kinizsi Százas

Elindultunk, hogy másodszor is teljesítsük a Kinizsi Százast, de ez csak egyikünknek sikerült. Mogyorósbányáig mentünk együtt, onnan én már a Vértes Volánnal utaztam tovább. Szóval Mogyorósbányáig én írom a sztorit, az éjszakai szakaszon történteket pedig szabola. Mivel a fényképezõgép szaboláé, õ fényképezett, ezért kevesebb képen is van rajta.Késõbb indultunk, mint tavaly. Eleve késõbb is mentünk a rajtba, de csak kb. 10-15 perccel. Az indexes topicban is sokan írták, hogy többet kellett várni, mit elõzõ években, hát ezt mi is így éreztük. Csak 8 órakor sikerült rajtolnunk.

A Kevélyre minden gond mélkül felértünk, ott szabola csinált egy panorámaképet, aztán indultunk is tovább. A Hosszú-hegyen is minden a legnagyobb rendben volt, idén nem volt olyan hosszú a sor a pecsételõhelynél, mint tavaly. Ez kicsit meg is lepett. Szívesebben ácsorogtam volna itt, mint a rajtban. Aztán a Pilisen fölfelé elkezdõdtek nálam a gondok. Nem voltak komolyak, de ha belegondolok, hogy alig tettünk meg 20 km-t, és még 80 hátra van, akkor kicsit megrémültem, hogy mi lesz velem a Getén. Nagyon gyengének éreztem magamat, és nemcsak fölfelé menet, hanem a Pilis tetõn is. Pedig az egy nagyon kellemes út: enyhe lejtõ, több, mint 5 km-en keresztül. Még az a szerencse, hogy erdõben vitt az út, a tûzõ napon hamar kidöglöttem volna. Szabolának semmi baja nem volt, még fényképezgetett is egy csomó virágot. Ekkor kezdtem el neki mondogatni, hogy szoktassa hozzá magát a gondolathoz, hogy legkésõbb a Tokodi pincéktõl, vagy Mogyorósbányától egyedül fog menni, mert én feladom. Mondogatta, hogy hagyjam abba ezt a baromságot, ne arra koncentráljak állandóan, hogy mennyi is van még hátra.

Ezzel szemben szabola teljesen profin nyomta a dolgot. Nem beszélgettünk annyit, mint tavaly, csak egyszer-egyszer hangzott el valami "Pilóta utca"- szerû poén. Látszott rajta, hogy komolyabban veszi, mint én. Egyszer elnézést is kért, hogy nem beszél annyit. Erre én mit is tehettem volna: természetesen én kértem elnézést.

Pilis-nyeregbe érve leültünk pár percre, és kajáltunk is. Valószínûleg ez volt a bajom, mert utána minden simán ment (legalábbis egy jó darabig). A Kétágú-hegy után következett a meleg szakasz. Kevés az erdõ és sok a mûút. Az az egy-két kósza gomoly, ami az égen volt csak rövid ideig takarta a napot.A hét eleji hidegfront után szerencsére nem tudott még felmelegedni a levegõ (10 fokos 850 volt csak),így igazi nagy kánikula sem volt. A csapadéknak esélye gyakorlatilag nulla. Annyira bíztam magamban, hogy esõkabátot sem vittem, és szabolát is rábeszéltem erre. Kesztölcön idén sem álltunk meg, hanem inkább egy dorogi kocsmában pihiztünk. A pia egész jól jött, sokkal jobban voltam már, mint pár órája. Ismét visszatért a remény belém, hogy sikerül végigmenni.

Fölfelé a Getén meg kellett állnom. Szabola csak pisálni állt meg, tényleg sokkal jobban bírta a gyûrõdést, mint tavaly. Továbbra is szorgalmasan fotózta a növényeket, amint az látszik alább. A Gete és Mogyorósbánya közötti szakasz nálam a vízválasztó. Ha normálisan túljutok rajta, akkor már félig megvan a túra. Éjszaka az erdõben csak akkor adnám fel, ha valami baleset történne, vagy akkora vérhólyag lenne a talpamon, mint a fejem.

Hát mit is mondjak; gyorsabban leértünk a Getérõl, mint ahogy felmentünk. Alulról le is lett fényképezve. Élõben sokkal meredekebbnek látszik. Most jobban odafigyeltem a lépésekre, és nem görcsölt be a lábam a hegy lábánál.Itt kezdett úrrá lenni rajtam az a gondolat, hogy milyen jó lenne otthon feküdni és hideg sört inni, meg jégkrémet zabálni. Erre rátett egy lapáttal, hogy hallottam, hogy a közeli tónál gyerekek fürödnek. Legszívesebben beleugrottam volna a vízbe. Sajnos menni kellett tovább (tényleg sajnáltam - azt hiszem itt már minden eldõlt). Ebbõl is látszik, mekkora pöcs vagyok.

A Hegyes-kõnél egy árnyékos helyen (elég kevés ilyen hely van arrafelé) láttunk egy gyereket feküdni. Látszott rajta, hogy nagyon szarul van: hányingere is volt, valószínûleg napszúrást kapott. Adtunk neki vizet, valaki pedig benyomott a szájába egy szõlõcukrot. Állítólag valaki ott is maradt vele, amíg nem jött segítség (a Kõsziklára felfelé menet láttunk egy mentõt arrafelé menni). Furcsa, de kicsit irigyeltem a srácot. Ott feküdt a hûvösben, és nem kellett azon izgulnia, hogy eléri-e Szárligeten a 6:53-as vonatot.

Pár perccel gyorsabbak voltunk a tavalyi idõnkhöz képest. Nem kellett 10 óra sem, hogy elérjünk a Tokodi pincékig. Pont akkor ért a megállóba az a busz, amire két évvel ezelõtt itt szálltam fel. Most nem tettem ezt meg. Az agyam fel akarta adni, de éreztem, hogy fizikailag nem vagyok kimerült, ha szarul is, de meg tudnám csinálni a túrát.Egyetlen bajom az volt, hogy a hosszú napos szakaszon nagyon kiizzadtam, és az izzadság kidörzsölte a combom belsõ felét. De még ez sem volt olyan vészes, mint máskor.

Az egyik pincénél leültünk, a tulajtól kértünk vizet (nagyon finom volt a víz, teljesen más, mint a sima csapvíz). Elkezdem ismét a vernyákolást, hogy nem fog menni, meg ilyenek. Szabola ultimátumot adott nekem: Mogyorósbányáig döntsem el, hogy mi a kukit akarok csinálni. A Kõsziklára felfelé menet aztán minden eldõlt véglegesen. Szédültem, és rohadtul kivoltam. Le is kellett ülnöm egy kõre. Azt hiszem ott csesztem el a dolgokat, hogy rosszul osztottam be a kaját, és a popsikenõcsöt. És agyban nem voltam ott 100 %-ban.Nem akarom magamat sajnáltatni, csak magamat hibáztathatom. Ez volt az ötödik feladott túrám (2 Mátrabérc, 1 Kinizsi, és 1 Balaton 200 után), de most elõször éreztem azt, hogy fel kellett adnom, bûntudatom sem volt. Másnap kicsit szar érzés volt, hogy nem fáj a lábam.

Este egy csomót gondoltam szabolára. Úgy éreztem, hogy cserben hagytam. Reggel is felébredtem többször, és megnéztem az órát. Megpróbáltam kitalálni, hogy hol lehet éppen. Nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsan beér.

Szóval a feherb nélkül indultam tovább. Nem sokat tököltem Mogyorósbányánál. Tavaly itt majd egy fél órát üldögéltünk, iszogattunk és vigasztaltuk magunkat hogy már a felén túlvagyunk. De most semmi fáradtságot nem éreztem. Lábam remek formában volt, éhes sem voltam és az a pár korty víz, amit lehajtottam, bõven elég volt a továbbinduláshoz. Mikor beértünk, a buszállomásnál lévõ csapnál felfedeztem két régi középiskolás osztálytársamat, de õk már túl voltak a becsekkelésen az ellenõrzõ pontnál, és már indultak tovább. Nem szóltam nekik, hogy várjanak meg, nagyon optimista voltam, úgy éreztem simán utolérem majd õket.

Feherb elment a busszal, én pedig továbbmentem Péliföldszentkereszt felé. Laza voltam, mint a higany, lábaim, mint két turbina vittek elõre, semmi fáradtság, semmi éhség, szomjúság. Szóval minden paraméter, ami az út folytatásához kellett a lehetõ legoptimálisabb volt. Azért a biztonság kedvéért benyomtam az utolsó sportszeletet, nehogy véletlenül valami bajom legyen.

Óra nem volt nálam, így nem tudom mikor kanyarodtam rá Péliföldszentkeresztnél az országútra. Egy biztos: a nap már lemenõben volt, sugarai szinte vízszintesen borították be a búzamezôket. Nem tudom miért, de a mûúton jobban ment a gyaloglás.Amikor azt gondoltam, simán utolérem a két srácot, kissé eltájoltam magam. Egyiküknek kiment a térde, kénytelen volt feladni. Mikor lekanyarodtam a mûútról, ott találtam a turistaút mellett ülve, amint éppen telefonos segítséget kért. Váltottunk pár szót, elmondta hogy a Gyuri kb. 15 perccel van elõttem, ha egy kicsit kilépek, be tudom hozni.

Az jó lenne, gondoltam, ezért elköszöntem tõle, és siettem tovább. Végül a hídnál értem utol. A lába ott már egy kissé zilált állapotban volt, megállapodtunk, hogy együtt megyünk, de ha valamelyikünk úgy érzi, hogy a tempó neki nem oké, akkor különválunk. Ittam egy kicsit, majd miután Gyuri megmûtötte a lábát, továbbindultunk.És most jött a csoda! Érettségi óta nem találkoztam vele, úgyhogy beindult a szöveg, és be sem állt a szánk egészen Pusztamarótig. Eszméletlen gyorsan és aránylag nagy tempóban tettük meg a híd és a tisztás közötti x km-t. Meglepetésemre nem volt itt ellenõrzõpont. Igen, meglepetésemre. Tavaly ugyanis szinte minden kilométer után bele-belenézegettünk a füzetkébe, amit a rajtnál adtak, de most egyszer sem volt a kezemben, csak a rajtnál, ezért nem tudtam, hol lesznek a pecsételõhelyek.

Miután nem volt pont meg semmi leszbishow, folytattuk utunkat. Még nem volt teljesen sötét, a lámpákat hanyagoltuk. Aztán elindultunk felfelé a Gerecsére. Szépen rakosgattam egymás után a lábaimat, még mindig semmi fájdalom, semmi negatív jelzés nem érkezett az agyamba, hogy valami gond lenne deréktól lefelé. Köves, sziklás úton haladtunk, a lámpámat itt már bekapcsoltam. A beszélgetés itt már egy kicsit elapadt, talán kifáradtunk egy kicsit, vagy nem volt mirõl beszélni, nem tudom, de hosszabb szüneteket tartottunk.

Sötét volt már, a népek összeverõdtek rendesen. Éppen egy 6 fõs banda mögött kullogtunk amikor a hátunk mögül valaki figyelmeztetett minket, hogy itt valahol el kell majd kanyarodni felfelé. Ha õ nincs, akkor nem tudom meddig megyünk, de szerencsére szólt, és rákanyarodtunk a Bányahegyre vezetõ enyhén emelkedõ kék jelzésre. Remekül meneteltünk, és kb. fél tizenegy elõtt nem sokkal értünk ki a sátrakkal megpakolt tisztásra.

Itt pihi volt. Gyurinak le kellett ülnie, a lába eléggé kellemetlenül viselkedett. Mi tagadás, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem esett jól, de ha egyedül vagyok, szerintem nem ülök le, csak benyomok két vagy három pohár teát (azt hiszem, Earl Grey volt). 22.45-kor indultunk neki a maradék 30 km-nek. Mi az? Piha, semmiség. Mi 30 km, ha már 70 van a lábadban? Mindegy...

Kékzöld, kékzöld jelzésen kutyagoltunk. Érdekes módon, megfigyeltem, hogy kb. Mogyorósbányáig általában a pont elõtt sûrûsödtek be a népek, de utána már inkább a pontok elõtt. Mikor elindultunk Bányahegyrõl, voltunk vagy tizen. Aztán lassan elmaradoztak mögöttünk, és újra kettesben nyomtuk a kilométereket. Azért jó, hogy nem egyedül voltam. Világosban még úgy gondoltam, simán megcsinálom magányosan is, de azért fél egykor nagyon kellemes volt, hogy battyogott mellettem valaki.

A tempó nem változott, tapostuk az enyhén saras utat. Valahol a kerítéssor mellett egy farakásnál megálltunk enni. Vagyis a Gyuri evett, nekem egy falat sem ment le a torkomon. Úgy éreztem, hogy ha csak megérzem a kolbászos zsemle illatát, elhányom magam. Úgyhogy maradtam a víznél. Nem ültünk sokat: kb. 6-8 percet. Itt éreztem azt elõször, hogy igaz a mondás: Az elsõ lépést a legnehezebb megtenni. Az elindulás nehéz volt: újra ráállni a vízhólyagos lábamra (ami utólag kiderült, nem volt vészes) érezni a fáradtságot a lábamban. Az elsõ lépések amolyan terminátor-féle, koordinációs zavarban szenvedõ ember járására emlékeztethettek. De aztán egyre jobban felpörögtek a fogaskerekek, és visszaálltunk a régi tempóra.

Koldusszállásnál elõször pecsételtünk, aztán leültünk teát inni. Ez a tea engem fantasztikusan feldobott! Itt is és Bányahegyen is. Én legurítottam vagy hatot, Gyuri viszont nem ivott meg összesen két pohárnál többet. Õ inkább evett. Most utólag visszagondolva lehet, hogy kicsit sürgettem a társamat. Alapelvem az volt, hogy keveset üljek, mert akkor megint nehéz lesz elindulni. A teát ugyan ülve ittam meg, de mikor Gyuri a fûben feküdt, én inkább leguggoltam, vagy a térdemre támaszkodva elõredõltem. Ezen okok miatt úgy nézhetett ki, mintha már menni szeretnék, és ez lehet, hogy sürgetõleg hatott. Tehát itt sem töltöttünk el sok idõt. Irány a Somlyó.

Tavalyi túrából visszaemlékezve tudtam, hogy lesz egy rész, ahol kiérünk az autópálya mellé, majd át egy vetésen, két mûút, aztán fel a hegyre. Ez így volt most is, azonban csak a távok kavarodtak az emlékezetemben össze. Azt hittem, hogy az autópálya messze van, de nem. Hamar ott voltunk, aztán az elsõ mûutat is simán elértük. Keresni a sorompót, majd tovább a másik mûútra, azon gyalogolni vagy másfél kilométert és rákanyarodni a Somlyó felé vezetõ útra. Itt nagyon ledöbbentem. Számomra ez a szakasz rövidnek maradt meg az emlékezetemben, de most ez nagyon hosszúnak tûnt. Vagy 2,5 km-t gyalogoltunk a betonúton, mire megtaláltuk azt a fránya jelzést fölfelé a csúcsra. Nem álltunk meg sehol, csak fenn a házikónál. Szerencsére arra jól emlékeztem, hogy Somlyóvárra felvezetõ turistaút nagyon rövidke kis emelkedõ. Pillanatokon belül ott álltunk az utolsó pecsételõhely elõtt.

Újabb pihenõ. Itt már én is ültem. Nem volt jó jel, hogy a Gyuri azt mondta, 5 perc múlva indulunk. Majd hozzátette, hogy ha elaludna, keltsem fel. De szerencsére nem aludt el. Dühítõ, hogy még 12 km volt hátra és ilyenkor jön elõ az emberben a matematika: basszus, mennyi most az idõ, mikorra kell beérnem? Ez volt most is. Triviális volt, hogy megcsináljuk, de mégis egy icipicit féltünk a kudarctól. Én már nem annyira, de a Gyuri fél órával elõttem indult, úgyhogy õhozzá kellett igazodni. Na meg persze ott volt a 6:53-as vonat...

Indulás: jelszó: nemsokára már csak egyjegyû kilométerek vannak hátra. Nagyon nehéz volt elkezdeni a járást, de újra belejöttünk. Szépen leértünk a murvaútra, ahol ugye figyelni kellett a sréhen lekanyarodó kék jelzést. Frankón meg is találtuk, de aztán nem a megfelelõ helyen kanyarodtunk le, hanem visszatértünk az útra. Ott nekem valami már nem stimmelt. Tavaly nem jöttünk vissza. Vagy mégis? Utánunk jött egy csapat nagy elánnal, erre jó, biztos. Akkor minden rendben, gondoltuk. Megálltunk pihizni egy kicsit. Itt feküdtem le elõször; bele az út porába. Néztem a csillagokat, szívtam a friss hajnali levegõt... és hallgattam a hülye szúnyogok döngicsélést a fülemben. Nem is maradtunk sokáig. Keresgélni kezdtük az utat... erre sincs... arra sincs... Hangosan káromkodtam (ezt nem idézem) és erre, mint valami égi jel, tõlünk kb. 20 méterre megszólalt egy hang: Erre.És akkor már láttuk a zseblámpák fényét is. E kis malõr kb. 20 percünkbe került.

Innen lefelé kanyarogtunk, lassan kivilágosodott, köd borított szinte mindent. Elhaladtunk a tavak mellett, majd beértünk Nagyegyházára. Itt megint elszámoltuk magunkat: kb. 3-4 km-t sejtettünk hátra, de volt kb. 5,5. Ez itt már nagyon nem volt mindegy! De baktattunk tovább. Elõttünk és mögöttünk is emberkék, ki vánszorgott, ki fitten trappolt. És még hátravolt az a kis szemét emelkedõ az autópálya elõtt. De sikerült legyûrni és 5.25 körül áthaladtunk az autópálya hídja alatt. Gyurinak itt már végképp kivolt a lába, de hõsiesen nyomta, bár innen berugdostam volna, az biztos. A kanyar után be az erdõbe, és még több, mint egy kilométert kanyarogtunk egy ösvényen, mire feltûntek volna Szárliget elsõ házai.

És mily szerencse, hogy nincs messze a cél az elsõ utcától, csak egyenesen, aztán el a vasút mellett, végül átkelni a síneken és vége. És milyen szerencse, hogy a Gyurinak eszébe jutott, hogy vegyük meg a jegyeket addig, amíg itt vagyunk az állomás oldalán. Odaátról igen kellemetlen lett volna visszajönni a jegyért. 5.50-re értünk be, 21.50 alatt csináltam meg a távot, ami szerintem nem is olyan rossz.

Persze a célban kajával vártak, de szinte minden egyes falatnál majdnem elaludtam. Fáradt voltam és még haza kellett menni. De végül minden jó, ha a vége jó, sikeresen lecuccoltam otthon kb. fél kilenckor.