Kinizsi Százas

Mindjárt az elején emelkedõvel kezdtünk, elég jó kis bemelegítés volt. 5 km múlva értük el a Nagy-Kevély tetejét, ez kb 1 órát vett el az életünkbõl. Itt még elég gyorsan mentünk, de a lejtõn lefelé sokan megelõztek, mert futottak. Mi szépen gyalogoltunk a saját tempónkban, de azért kicsit gyorsabban, mintha az utcán sétálnánk. Felváltva vittük a hátizsákot, az elején én kezdtem. Elhaladtunk Csobánka mellett, majd a Hosszú-hegyet céloztuk meg. Itt jött a második emelkedõ, igaz nem volt olyan hosszú, mint az elõzõ. Az ellenõrzõ pontra érve várni kellett a sorban, addig ittunk meg pihentünk egy kicsit. Továbbra is jó tempóban haladtunk, bár a Pilis emelkedõje kicsit visszavett belõle. Szerencsére a szerpentinen könnyû volt felfelé menni. A Pilis tetején megy végig az út, szinte végig laza lejtõn. Itt aztán lehet száguldani. Erdõs a terep, így a napsütés sem veszi ki az erõt az emberbõl. 11-re, 4 órás gyaloglás után megérkeztünk a Pilis-nyeregbe, ahol pihiztünk egy kicsit 22 km-es távnál.

Csak pár percet álltunk, mert úgy döntöttünk, hogy Dorogon állunk meg egy kocsmában hosszabb idõre. Eleinte folytatódott az árnyas erdei út, kevés emelkedõvel, majd pár km után kiértünk az erdõbõl a Kétágú-hegy két "ága" között, és egy meredek lejtõ következett. Elõttünk láttuk a meghágandó hegyeket: a Nagy-Getét, a Hegyes-kõt, és távolabb a Gerecsét a TV-toronnyal. Alattunk Kesztölc, illetve Dorog látszódott. Tavaly itt nagyon éreztem a meleget, szerencsére idén felhõsebb volt az ég, és a cipõm is jobb volt (tavaly a lejtõn kifordult a betét és összegyûrõdött - nem is sikerült utána normálisan visszatennem). Szerencsére minden gond nélkül elértünk Dorogra, bár már kicsit éreztem a lábamat - hiába, 36 km-t már megtettünk, kevesebb, mint 7 óra alatt. Dorogon a kocsmában regenerálódtunk pár leóval (nem volt valami finom), majd szép lassan elindultunk felfelé a Getére.

Mielõtt elhagytuk volna a várost vettünk piát, mert aszályos és fárasztó útszakasznak néztünk elébe, és tavaly ezen a szakaszon adtam fel én is. Amúgy másnak is vízválasztó ez a Dorog-Tokod rész. Könnyebben ment az út, mint gondoltam. Felfelé csak egy helyen álltunk meg inni meg pisálni, és a Gete tetején sem vágódtam le a földre, mint tavaly, hanem egybõl mentünk tovább. Még elég messze látszódott a Gerecse, oda majd este-éjszaka érünkd - ha megérjük. Lefelé a Getérõl egy igen meredek szakasz következett, amit irtóra utálok. Gyorsan le akartam tudni, úgyhogy siettem. Meg is lett a baj, mert ahogy leértünk az aljára, egy kisebb fellépésnél begörcsölt a lábam. Aztán az elkövetkezõ pár km-en belül ez még kétszer bekövetkezett, de azok már súlyosabbak voltak. Elestem, de szerencsére homokos volt a talaj, nem történt nagyobb baj. A harmadik görcsnél már hosszabb idõre le kellett pihennem. Ha nincs ott a szabola, lehet, hogy fel is adtam volna. Akkor nagyon ki voltam tikkadva, és a faszom is kettéállt az egésztõl. Éreztem, hogy a Tokodi pincékig kell eljutni viszonylag jó bõrben, ha túl akarok jutni a féltávon. Fenn, a Hegyes-kõ gerincén nagyon melegem volt ugyan, de jobban ment a gyaloglás, mint tavaly. A pincékhez este 5 után, alig 10 órával indulás után értünk, tehát a sebességünk hasonló, mint az enyém volt tavaly. Ez 49 km-es utat jelent idáig, tehát még nem vagyunk a felénél sem. Rövid pihenõ és lábmosás után indultunk Mogyorósbánya irányába. Ehhez egy kisebb hegyen kellett csak átkelni, de azért ott is voltak meredek szakaszok. Mogyorósbánya 52 km-nél van, tehát féltávnál. Ennek örömére kicsit hosszabb pihenõt tartottunk: fél órát ücsörögtünk az árokparton. Itt már nehezemre esett az egy helyben állás, alig tudtam kivárni míg sorra kerülök a kocsmában a pultnál.

Bõven idõben voltunk, hiszen 12 és fél óránk volt az utolsó 51 km-re. Éjszaka várhatóan lelassulunk majd, de kicsi az eltévedés esélye, mert elég sokan vagyunk. Általában 1000 körüli induló van, ebbõl 600 be is ér.

Péliföldszentkereszt elõtt elcsöppent pár csepp esõ, de nem volt vészes. Itt már nehezemre esett minden emelkedõ, de szerencsére egyik sem volt túl kemény. Egyre hidegebb lett, ahogy ment le a nap, de hála az emelkedõknek, folyamatosan izzadtam, és mivel már nem volt olyan meleg, nem is száradt meg a pólóm. Nem hoztam másikat, csak egy vékony pulóvert, így azt vettem fel. Pusztamaróton tartottuk a következõ pihenõt, itt megtöltöttük az üveget, és elõvettük a zseblámpákat. Innen én vittem a hátizsákot a célig. Közvetlenül a Gerecse alatt voltunk, amit már fél napja látunk, csak akkor még a ködbe veszett. Lámpázva mentünk föl rá, gyakorlatilag ez volt az utolsó elõtti emelkedõ. Ahogy felértünk, rohamosan elkezdtem fáradni. Inkább idegi kimerültség volt ez. Nem bírtam beszélni, ha szabola kérdezett, csak leszóltam, és folyamatosan hülyeségekre tudtam csak gondolni. Beálltunk egy csoport mögé, és hallgattuk a sztorijaikat, így gyorsabban ment az idõ, de még így is nagyon sokának tûnt, mire megláttuk Bányahegyen a reflektorok fényét. 70 km-nél jártunk ekkor, este fél 11 volt. Ledöglöttünk a fûre, ittunk teát meg ettünk egy kis csokit, és néztük, ahogy egy kutya mellettünk játszik az emberekkel. Muszáj volt levenni a cipõmet, és megmaszírozni a talpamat. A zoknim kiszakadt egy kicsit, és mivel szó szerint szar szaga volt, kidobtam inkább, mint hogy cipeljem és összebûzöljön mindent. Késõbb kiderült, jól jött volna

Egy taxis gyerekkel indultunk neki az éjszakának. Innen elindulva gyakorlatilag megdöntöttem a távolsági rekordomat, ami eddig 70 km volt. Koldusszállás 10 km, és egy nagyon unalmas útszakasz jött, végig enyhe lejtõvel. Jó hangulatban indultam el, de sajnos nagyon hamar megint rámjött a fáradtság. Csak hallgattam, ahogy szabola beszélget a taxissal, nem volt erõm bekapcsolódni a beszélgetésbe. Viszonylag gyorsan haladtunk, majdnem 5-ös átlaggal. A vértestolnai mûútnál leültem 5 percre, majd tovább nyomtuk az ipart a taxissal. Hasonló stílusban haladtunk, csak már nagyon vártam, hogy Koldusszállásra érjünk. A taxis gyerek mondta, hogy ha úgy érzi, hogy õ lényegesen gyorsabban tud haladni, akkor elmegy mellõlünk, mert már szívta meg úgy, hogy várakoznia kellett másokra. Ezt meg is értettük, úgyhogy megpróbáltam minden erõmmel tartani a lépést, legalább Koldusszállásig. Onnan a maradék 20 km talán menni fog.

A vadászháznál pihentünk, ekkor már látni lehetett villámokat a távolban. Azzal nyugtattam magunkat, hogy éjjel nagyon messzirõl is látszanak a villámok. A taxis gyerek elment mellõlünk, és az M1-es autópálya utáni emelkedõn szabola is kidõlt. Innen már minden lépés nehéz volt, és a sok mûút a talpamat is nagyon kikezdte. Egyre többször ültünk le, szabola ki is feküdt a tornyói országúton más túrázóval együtt. Ettõl a ponttól kb. 3 km volt a Somlyón lévõ pecsételõhelyig, ami már 90 km-nél van. Addig le kell gyûrnünk még egy emelkedõt. Most szabola volt szarabbul, nekem kellett húznom. Ekkor már látni lehetett a közelgõ veszedelmet. Egyre sûrûbben villámlott, és pont abból az irányból, amerre mentünk. Ahogy leléptünk a mûútról elkezdett zuhogni, majd ömleni. Életemben nem áztam meg ennyire, és ez is pont a legkeményebb túrán történik. De nem volt mese, menni kellett, debilség lett volna visszafordulni. A legidegesítõbb az volt, hogy egy hegytetõn voltunk, az erdõben, egy zivatar közepén. Párszor elég közel csapott be a villám. Az erdészházba érve már szarrá voltunk ázva, a házban tömegnyomor. Senki sem indult el a zuhéban. Csak szabola akart volna, mert kevés idõnk volt már. A maradék 12 km-re 3 óra, ami elvileg elég. Csakhogy nagyon szar volt az idõ és 90 km volt mögöttünk. Lebeszéltem errõl a gondolatáról. A döntõ érv az volt, hogy egyedül lennénk az erdõben, mert mindenki a házban marad. Egyesek, akik kint rekedtek a házból, jeget véltek felfedezni az záporban.

Negyed óra múlva alábbhagyott a csapadék intenzitása, és mi nem késlekedtünk. Persze csurom sár meg víz lett minden, a cipõm pillanatok alatt beázott. De ez volt a legkisebb problémám akkor. Fokozatosan kivilágosodott, az esõ is elállt, és köd képzõdött. A sármentes részeken murvás vagy füves úton téptünk, mint az állat, ahol meg sár volt ott miattam mentünk lassabban. Nem akartam elesni, mert nem akartam nyakig sáros lenni. Elég volt az, hogy derékig voltam csak sáros. Egyszer csúsztam meg egy pocsolyánál, akkor be is görcsölt a lábam. Egyszer, amikor nem találtuk a jelet, már azt gondoltuk, hogy nem fogunk idõben beérni. Azt pedig nem éltem volna túl ezek után. Az idõjárás még egyszer belénk rúgott: ismét zivatar jött, bár ez nem volt annyira heves, mint az elõzõ. Már hallottuk az autópálya hangját, és egy kis útkeresést követõen rövidesen át is mentünk alatta. Ekkor már 99 km volt a lábunkban, és már tudtuk, hogy sikerült a túra. Másfél óránk volt még, szóval nagyon téptünk a végén a szar idõ ellenére. Ha nem lett volna esõ, biztos jobban koncentrálok a fájdalomra, és többször le is ülök, ha nem vizes a fû. A célban csak pár percet voltam, mert el akartam érni a vonatot. Szabola Pilismarótra ment.

23 óra 15 perc alatt teljesítettük a távot, de nem volt bennem megkönnyebbülés a végén. Utáltam az egészet, fõleg az idõ miatt. Nem volt rajtam olyan dolog, ami száraz maradt volna. Csak az igazolványok, mert azokat nylonba tettem. A zsebkendõk, a cipõ, a zokni, a szendvicsek, a zseblámpa mind vizesek, és sárosak voltak, a ruhámról nem is beszélve. A vonaton egybõl elaludtam, és csak Kelenföld elõtt ébredtem fel. 12 óra múlva dolgozni kellett mennem éjszakára. Eléggé terminátorosan mozogtam.