Kinizsi Százas

Idén krichard-ot is sikerült rábeszélni, hogy eljöjjön velünk. Igaz, engem is rá kellett, és csak azért indultam el, mert találtam egy viszonylag jó cipõt. Juhi nem jött, õ inkább (el)ment... Nekem ez az ötödik próbálkozásom, szabolának a negyedik.

Nem akartunk nagyon korán indulni, 7-kor álltunk be a sorba, és 7.35-öt pecsételtek indulásnak. A sorszámunk 800 felett volt, állítólag 1300-an indultak.

Az elsõ 5 km kisebb szakaszok kivételébvek majdnem végig emelkedik. Fel, egészen a Nagy-Kevélyig. De itt még mindenki friss, ha úgy rohan fel a hegyre, mint én, és a tetején ki is döglik, az csak átmeneti állapot, gyorsan ki lehet heverni. A kiheverés addig tartott nekem, amíg megvártuk szabolát, aki lemaradt kicsit virágokat fényképezni. Lefelé is elhagytuk Lászlót, de Csobánka elõtt már utol is ért. Krichardnak nem volt valami jó kedve, fájt kicsit a lába, és aggódott, hogy mi lesz késõbb. Kicsit ideges is volt, de kivételesen nem beszélt csúnyán.

A Hosszú-hegyre vezetõ emelkedõn kezdtem érezni, hogy kellene valami kajálni. Az ellenõrzõ pont elõtt nem akartam megállni, menet közben meg nem szeretek enni. Az ellenõrzõ pont után krichard bekente a fájós lábát kenõccsel, aminek a nevét inkább nem írom le, de valami izomlazító, izületfájdalom-csillapító krémrõl van szó, de a neve alapjén akár másra is lehetne használni. Ezt a pár percet kihasználtam, és megettem egy szendvicset. Úgy tûnt, használt neki a krém, mert egyre jobb hangulatban volt, és már nem is panaszkodott a lábára. Én viszont elkezdtem érezni a talpamat.

A Pilisig lazább a terep, aztán a szántói mûúttól elkezd emelkedni. 200 m-rel magasabb a Kevélynél, mégsem visel meg annyira a felkapaszkodás. Az emelkedõ eleje nehezebb, de amint elérjük az utat lezáró sorompót, elkezd enyhülni az emelkedõ, és a szerpentinen már kifejezetten gyenge. A GPS szerint tartjuk a 4.9-es átlagot, amiben azért a túrabotnak is nagy szerepe van, fõleg az emelkedõknél nyújt nagy segítséget. A Pilis oldalában a mezõn leültünk, hogy ismét bevárjuk szabolát, aki megint leállt fotózni. Hiba volt, mert azonnal megmásztak a kullancsok. Felkeltünk hát, és inkább továbbindultunk kicsit lassabban, hátha szabola utolér. Ha meg nem, akkor a Pilis-nyeregben megvárjuk. Egy lány után mentünk, aki nagyon aranyosan riszálta a fenekét, és pillanatok alatt elértük a nyeregben lévõ második ellenõrzõ pontot. Szabola nem ért utol, de addig ismét @26%elfogyasztottunk egy szendvicset@. Nagyjából 3-4 perccel késõbb meg is érkezett. Késõbb elmondta, hogy elég szarul viselte ezt a szakaszt, és számára ez volt a holtpont. Most voltunk a táv negyedénél, ha így folytatjuk, 20 óra alatt megcsináljuk. De eddig mindig így volt, szóval meg sem fordult a fejemben, hogy erre én képes lennék. Mindig az elején nyomjuk meg az iramot, az éjszaka úgyis lelassít engem.

Innen tulajdonképpen már együtt haladtunk, szabola sem állt meg hosszabb idõszakra fotózni. A talpam már jobban éreztem, de még nem volt vészes. Viszont tudtam, hogy idõvel egyre szarabb lesz, csak az a kérdés, hogy mikor kezd elviselhetetlen lenni. Bár arra is volt már példa, hogy nem lett szarabb a helyzet. Kesztölcön nem találtunk kutat, bár egy háznál a tulaj kirakott egy slagot a kerten kívül, de inkább nem álltunk be a sorba. Továbbra is jó tempóban haladtunk, annak ellenére, hogy a nap kisütött, és elég meleg lett. Fogytán volt vízkészletünk, ezért elhatároztuk, hogy Dorogon veszünk egy kólát, és a temetõbe bemegyünk vízért. Dorog határában vettük észre, hogy az útvonal most nem megy be a városba, hanem elkerüli azt, lerövidítve az utat. De azt is írták a rendezõk, hogy be lehet menni Dorogra, aki akar. Mi akartunk, mert a Mogyorósbányáig tartó szakaszt nem bíruk volna ki ennyi vízzel.

A dorogi betérés +1,8 km-t jelentett, de idõnk volt bõven. A város másik szélén frissítõpont is volt, felé literes ásványvizeket osztogattak. Aztán az üres flakonokat sokan a Getén csak úgy lekúrták egy tûzrakóhelyre. Most jött a halálszakasz. Ez mindig megviselt. A Getére felfelé meg kellett állnom, és egy húzásra megittam a nemrég kapott ásványvizet, Mondtam a többieknek, hogy menjenek csak elõre, majd a tetõn várjanak meg. Ott le kellett ülnöm, a talpamnak kellett egy kis pihenõ. Ez az hegy, ami nemcsak felfelé, hanem lefelé is kemény. Lefelé kezdett a combom begörcsölni, ha kicsit tovább megyünk lefelé, biztos, hogy bedurran. Továbbra is napsütésben mentünk, rohadt **** lejtõn, ami nem volt olyan meredek, mint a Gete, de **** volt. Nem tudok jobb szót rá. Szerencse, hogy nem tartott olyan sokáig, igazából semmit sem vesztettünk az átlagsebességünkbõl. Azonban ahogy leértünk a völgybe, rögtön ismét emelkedõ következett, homokos terepen. Ez le is lassított rendesen, "mint Malackát a szembeszél". Fõleg az elsõ pár száz méter, az volt a legkeményebb. Nagyon kimerültnek éreztem magam, de csak az emelkedõn volt gond. A Hegyes-kõig már csak egy rövid meredek szakasz volt, de addig kicsit sikerült regenerálódni. Viszont félútig egy hosszabb, szopatós emelkedõ még hátra volt.

A Tokodi pincevölgyben a helyiek zsíros kenyérrel kedveskedtek a túrázóknak, amit muszáj volt kihasználni. Felbontottam a csokis perecet is, és felfaltam legalább a felét. Aztán indultunk tovább, hiszen a Kõsziklát is meg kell még hágni Mogyorósbányáig. Itt megint lemaradtam, méghozzá jócskán, hiszen egy sziklára le is ültem. Nézegettem a buszmenetrendet, hogy hogyan juthatok haza innen. Igazából az zavart, hogy ezekkel az emelkedõkkel nagyon lecsökkent az átlagsebességünk. Viszont még mindig sok idõelõnyünk van. Ami megint csak a feladás mellett szólt, hogy a talpam is egyre jobban fájt. Mellesleg kurvára szar hangulatba kerültem, emlékeim szerint a múltkor sokkal jobban voltam. Akkor 80 km-ig jutottam el.

Mogyorósbányán pihiztünk, a többieknek látszólag nem volt semmi bajuk, krichardnak is elmúlt a lábfájdalma. Szabola megkérdezte, hogy ugye nem forgatok olyan baromságot a fejemben, hogy a menetrendet olvasgatom a túra füzetében. Mondtam neki, hogy áááá...

18.45-kor indultunk el a kocsmából, azaz 11 óra 10 perc alatt tettük meg az elsõ 50 km-t (igazából kicsit többet). Szóval legalább egy óra elõnyünk volt. Azért aggódtam, mert most olyan szakasz jön Pusztamarótig, ahol kicsi, de sok emelkedõ van, meg persze Piton professzortól is tartottam. Péliföldszentkeresztig nem mentünk valami gyorsan, tovább csökkent az átlagsebességünk a GPS szerint. Már csak 4.6 volt. A falu után aztán valami történt. Egyszer csak elmentem elõre, mert nekem gyorsabban kicsit kényelmesebb volt lemenni a lejtõn. Gondoltam, a következõ emelkedõn úgyis utolérnek a többiek. De nem értek utol, sõt a következõn, és az utána jövõn sem. Még én elõzgettem másoket, akik az elõbb engem hagytak le. Nem tudom mi történt hirtelen, nem kapkodtam levegõ után, nem éreztem azt, hogy mindjárt megdöglök, tulajdonképpen simán vettem az akadályokat. Azért féltem attól, hogy meglesz ennek is a böjtje. A lejtõkön nem bottal mentem, felvettem õket, és a szárukat fogtam. Kellemesen hidegek voltak, persze csak kb. fél percig, de az számított. Egy erdõirtásnál leültem egy tuskóra, ott megvártam a többieket. Amíg megérkeztek, sikerült is kinyitnom a másik szénsavas ásványvizemet, ami eddig érintetlenül zötykölõdött a táskámban.

Kezdett sötét lenni, de nem akartuk elõvenni a lámpákat. Majd csak Pusztamarót után világítottunk, amikor beértünk az erdõbe. Pusztamarót elõtt már messze hallottuk a koncert zaját, valami irracionális zene volt, death metal es techno keveréke. A Gerecsére már lámpázva mentünk fel. Úgy alakult, hogy muszáj volt botoznom, így az én kézilámpámat szabola vitte, a juhi egyik fejlámpája - a teszkós - pedig hozzám került. A Gerecsén felfelé elég szarul voltam, le is kellett ülni egy kõre, ahol benyomtam egy kis kólát. Elõre mondtam a többieknek, hogy ideges leszek, ha besötétedik, és ez így is lett. Csak a lábaimat pakoltam egymás után, alig vártam, hogy Bányahegyre érkezzünk, addig már semmi esetre sem akartam elülni. Nem néztem se jobbra, se balra, a jelzéseket se figyeltem, csak a lábam elé bambultam. Beszélni sem volt erõm, csak a legszükségesebbeket tudtam kimondani (igen, nem, b@ssz@meg). Bányahegy elõtt krichard állt meg, szabola megállt vele, én inkább továbbmentem, gyakorlatilag pár száz méter volt már csak hátra. Ott aztán megapihenõt engedélyeztünk magunknak. 22.45-re értünk fel, és 23.05-ig terveztük a pihenõt. Ezzel még fél órás elõnyünk van.

Legszívesebben aludtam volna, krichard is ott feküdt mellettem, szabola viszont nagyon fitt volt. Akár egy tapétázásba is belevágott volna. Nekem ismét elszállt minden pozitív gondolatom, mintha dementorok szívták volna ki az agyamból a pozitív gondolatokat. Krichard sem beszélt, pedig nem is olyan rég, nagyon nyomta a szöveget. Mint, ahogy a Natasa szokta. Indulás elõtt átcseréltem a pólót, hogy ne az izzadt legyen rajtam. Így kellemesebb volt, de észrevettem, hogy a hátizsák kimarta a hátamat.

Indulás után gyakorlatilag hisztiroham jött rám. Hogy mi a f@sznak nem adom fel, a többieknek is sokkal jobb lenne, mert nem tartanám fel, és nem lassítanám le õket. Nem tudtam a köves ösvényen gyorsan menni, nem akartam, hogy egy rossz lépésnél kirepedjenek a vízhólyagjaim a talpam oldalán. Én mentem elõl, mint a legbénább, így nem hagytak el a többiek. Szabola középen, végig beszélt a Mozaikról meg a gyûjtési mániájáról. Akkor jó volt odafigyelni valami másra, de bevallom már nem emlékszem, hogy pontosan mirõl volt szó. Richárd a végén jött, azt mondta õneki az a legjobb. Nem volt hideg az éjszaka, néha kicsit fújt a szél, ilyenkor fájt a sebhely a homlokomon. De nem villám alakú, hanem csak egy régi mûtéti heg.

Számomra a következõ fordulópont a vértestolnai mûút volt. Itt azzal ültem le, hogy kész vagyok teljesen, és egyre lassabban megyünk. Már-már abban is megegyeztünk, hogy Koldusszálláson - 80-nál - megint kiszállok, nehogy a többeknek ne sikerüljön. Aztán visszaszámoltuk az itinerbõl a hátralévõ utat. 26 km volt hátra, és 7 óránk maradt még. Azt tudtuk, hogy a GPS és az itiner között nagy a különbség, talán valahol nem látott elég holdat. A lényeg, hogy mégsem jöttünk olyan lassan, mint ahogy gondoltam, és ismét felcsillant a remény, hiszen a 4-es átlagot simén tudjuk tartani. Elindultunk hát Koldusszállás felé, de most változott a felállás. Szabola ment elõl, õ mondta milyen akadályok vannak az úton (fa, kõ, pocsolya, sár, vaddisznó, meztelen nõ, vérfarkas, stb...). Nekem ez sokat segített, elkezdtem azt hinni, hogy már agyban leküzdöttem az akadályt, már csak a talpamnak kell kibírnia. Krichard jött utánam, magában énekelgetett. Végül is Koldusszállásig 5-ös átlaggal sikerült menni, így behoztunk egy csomót, viszont most ismét sok emelkedõ jön, amik ugyan nem meredekek, viszont 80 km gyaloglás után már minden emelkedõ szar.

Nem ücsöröghettünk sokat a vadászháznál, megbeszéltük, hogy egy ötfõs csoport után elindulunk. Azt kívántam, bárcsak minél lassabban érnének oda hozzánk, de sajnos egyszer csak odaértek, és mi is továbbindultunk. Szabola mondogatta az utat, én mentem utána, krichard meg a végén. Õ kezdett szarul lenni, álmos volt, és alig várta a napfelkeltét. Ideges is volt, mondtam szabolának, hogy inkább ne szóljon hozzá, mert akkor csak veszekedés lesz. Én is voltam már ilyen állapotban, amikor megõrültem minden felém jövõ kérdõmondattól. A tornyópusztai mûúton leültünk, elkunyiztam krichardtól három korty nescafét, mert kezdtem úgy érezni, hogy menet közben elalszok. A túrabot sokat segített, ennek is köszönhetem, hogy nem adtam fel az éjszaka közepén 70 és 80 km között.

El kellett indulni, különben ott alszunk el. Több, mint 3 km aszfaltút. Visszagondolni is rossz rá. Szabola félt, hogy õ lesz koki a végén, és hogy majd húzzam én, mert a végén én fogok úgy menni, mint a gép. Krichard kicsit lemaradt, a mûút végén vártuk meg. Kiderült, hogy szarnia kell, ezért nem tudott gyorsan menni, itt el is ment. Ezalatt a pár perc alatt már szabola is leült. Ott voltunk a várva várt Somlyó alatt, alig 500 m-re az utolsó ellenõrzõ ponttól. Itt kezdett világosodni, de az erdõben azért még elkélt a lámpa. A Somlyó nem vészes emelkedõ, tíz perc alatt felértünk, krichard evett egy szendvicset, addig ismét pihi. 4 óránk maradt beérni. Szabola kezdett majrézni, krichard pedig megnyugodni látszott. Én egy kicsit tartottam még Piton professzortól, ezért sietõsre vettem. Nem sokkal késõbb szabola utolért, aztán szembõl megjelent juhi a tábornoki melegítõjében, és egy fényképezõgépbe nézegetett. Eljött az utolsó vonattal Pestrõl, ott aludt az autópálya aluljárója mellett lévõ szénakazalok egyikén, majd amikor kivilágosodott, elindult felfelé. Milyen rendes csávó, én meg kösözönés helyett, csak egy "Hát te mi a f@szt keresel itt?"-et mondtam neki. Meg azt is, hogy nem kell kóla".

Mivel juhi ismeri az utat, õ kricharddal jött, mi szabolával elõresiettünk. László szerint Richárd lassan jön, és nem akarja megérteni, hogy az lassú. 5,5 km-rel a cél elõtt leültünk kicsit pihenni, eddig nagyon jó tempóban mentünk, nem is gondoltam volna, hogy még sikerült ennyire összeszedni magam. Szabola végig közvetlenül mögöttem jött, és elkezdte a "Naugye" kezdetû mondatokat mondani. Sokakat leelõztünk, tulajdonképpen egyikük sem ment - velem együtt -, hanem a görcs rángatta õket, és inkább vonaglásnak lehetett mondani azt a fajta mozgást. Kiderült, hogy krichardék nincsenek is sokkal lemaradva. 5 percre rá érkeztek meg, amikor mi leültünk, és krichard beszélt. Ismét. Nem tudni, juhi mit mûvelt vele.

5 perccel utánuk mi is elindultunk, ami szokás szerint megint nehezen ment, de bemelegedtünk. 1 és 3/4 óránk volt még a szintidõbõl. Most már megnyugodtam, csak azért próbáltunk sietni, hogy minél elõbb véget érjen ez az egész. Szabola szótlan volt, bár a mozgásán kívülrõl nem látszott, hogy bármi baja lenne. A következõ párbeszéd is csak 99 km megtétele után jöhetett létre: f: - Nézd szabola, az egy forrás! sz: - Jaj, vazzeg, légyszí most ne!

Az autópályától még 3 km a cél, egy dombon kell átmászni hozzá. Ezt már szinte önkívületi állapotban nyomtuk le, juhi vezetett minket. Aztán megláttuk Szárliget házait, majd rátértünk az elsõ aszfaltos utcára. Itt jött szembe Kovács Miklós, de az, amelyiknek semmi köze a Trixihez. Innen már látszott a vasútállomás, pont a Dacia expressz húzott át rajta.

Azt hiszem Szárliget az a település, amelynek 12 órán belül a legtöbben örülnek. Ráadásul úgy, hogy ezt az ott élõk nem is tudják. Elvánszorogtunk az iskoláig, benyomtuk a virslit, aztán húztunk haza. Piton professzor meg bekaphatja.