Gyõri evezõs hétvégém megszakítandó, vettem részt másodmagammal a Lábatlan 15 nevezetû túrán (szinte hallom feherb kuncogását, amint épp a túra hosszát méltatja, pedig igazán tudhatná, hogy nem a méret a lényeg…).
Az elején eléggé frusztráltnak éreztem magam, amiért nem ment oly gördülékenyen az út megtalálása - eddig el voltam kényeztetve, mert mindig csak követtem feherbéket -, míg Gyuri rá nem világított a gps és a térkép mutatta hasonlóságokra. Egy kis lámpaláz – mondogattam magamban.
A turul mellõl induló piroson vezetett utunk, az erdõ gondozott, kellõen irtott volt, több helyen
gombával tarkítva. A Kis-réti vadászház hûlt helyét leltük csupán, meg egy jókora tölgyet. Innen a sárgán folytattunk a barangolást, ahol kisvártatva elérkeztünk egy termetes rétre (Malom-dûlõ), megannyi bálával tûzdelve. De elõtte még bekanyarodtunk a
Bunchu-kúthoz egy málnahörpintõs pecsételésre.
Keréknyomunkhoz visszatérve remek alkalom nyílt némi bálás-vadvirágos fotózásra, míg Vértestolnáig csörtettünk. Útközben a szél is felerõsödött, és a falu szélén lévõ westernes, cowgirl-ös beütésû lovarda illatát már messzirõl az érkezõk tudtára adta.
Vértestolna - mérete ellenére - rendezett, tiszta portákkal tûzdelt kis község, ahol több helyen nem csak magyarul, de németül is szerepeltek a nevek (ld. kindergarten). A presszóban tett látogatásunkat követõen borospincék felé vettük az irányt, hogy Torrf Tolnau-t elhagyva ismételten az erdõbe vessük magunkat. Elértünk az elsõ komolyabb kaptatóhoz, ahol 170 méter szintet leküzdve, valamint a hínáros
dzsungelen átvágva még bõ egy százas emelkedõ vezetett a Csúcsos-hegyi Ranzinger Vince
kilátóhoz. Nem voltam rest, felkerekedtem hát egészen a csörlõkig, ahol rácsos körpanoráma várta az azt megmászókat. Innen már csak egy 10 perces köpésre voltunk a céltól, ahol a rendezõk empatikusságának tudom be, hogy 5 kukac közül választhatott az a túrát teljesítõ sporttárs, aki becsülettel lejárta a lábát; majd vetettünk még egy búcsú pillantást a Turulra.