Igazából a 100 m-es szint csak felsõ becslés, pár homokbucka volt csupán, amik emelkedõt jelentettek.
Mesztegnyõtõl kisvonattal mentem ki Felsõkakra, és csak innen kezdtem a gyaloglást. A kéktúra füzetem szerint ezt a szakaszt kisvonattal is lehet teljesíteni. Az útvonal lényegében a sineken megy. A vonat két nyílt kocsival ment, rajtam kívül még négyen voltunk utasok. Visszafelé természesen csak ez a négy ember jött. Szép, sûrû erdõben megy a vonat, a reggeli fényben nagyon sötétnek tûnt. Fáztam is rövidnadrágban a nyitott kocsikban. A sok
tó ellenére nem voltak szúnyogok. A vonal 9 km-es, a végállomás egy tisztáson van, ahol vannak padok,
tûzrakóhely, kút, ahonnan sajnos nem ivóvíz jön. Itt a vonat körüljár és azonnal megy is vissza. Hetente kétszer, kedden és pénteken közlekedik.
Innen indultam Kaposmérõ felé. Széles, homokos úton mentem, még egy autó is könnyen elfért volna rajta. Nyíliegyenes utak vannak az erdõben, ezeken kell jobbra-balra kanyarogni. A széles, homokos és a keskenyebb, füves utak váltakoztak. Jól követhetõ volt a jelzés. Egy elkerített területen is át kellett menni, létra vezetett át a
kerítésen. A létrához kapaszkodót is készítettek, ilyet még sehol sem láttam. A hátizsákom miatt ez inkább hátráltatott az átmászásnál. Elég gyorsan mgérkeztem Újvárfalvára, a GPS szerint 5,6 km/h-s volt az átlagom. Itt a bolt elõtti villanyoszlopra ki is van festve a bélyegzõ jele. A faluvégen, a Noszlopy kúriánál is van egy ládikó, gondolom ott régen nyalókák voltak. Most az üres.
A következõ faluig, Somogysárdig aszfaltút vezet. Elég unalmas volt, de mire teljesen meguntam volna, meg is érkeztem Somogysárdra. Nem álltam meg itt sem, ha sietek, a fél kettes vonatot is elérem Kaposmérõn. Nem is ettem, pedig lassan dél volt már. Hosszú, egyenes út vitt a legközelebbi erdõig. Balról 2,5 m-es kukoricás, másik oldalon akácos erdõsáv határolta az utat. Az erdõ, amibe beértem, szintén fõleg akácosokból állt, de nem az a szép erdõ volt, mint ahol a kisvonat ment. Kifejezetten ronda volt. Ismét elkezdõdött az, ami délelõtt is folyt: egyenes utakon kellett haladni, hol jobbra, hol balra kanyarodásokkal. Egy kukoricásba értem ki az erdõbõl, itt az utat is keresni kellett, mert nem vettem észre az utat a kukoricásban.
Nyílvánvalóvá vált, hogy nem érem el a korábbi vonatot, és mivel éhes voltam, meg álltam egy tíz percre kajálni. Eddig jó volt mindenütt az út, azonban itt bozótosba vitt. Elõször azt hittem, hogy elvétettem az utat, de a jelek rendületlenül vittek tovább. Nem volt sok szúrós növény, a csalán és a szeder sunyin megbújt a többi, ártalmatlanabb aljnövényzet alatt-között. Hiába figyeltem, többször belefutottam csalánosba meg a tüskés szederindákba. Egy kerítés mellett mentem, de egy helyen egy nagyobb fa miatt nem tudtam továbbmenni. Egy csapás bevitt az erdõbe, ott normálisabban lehetett haladni, és kisvártatva kiértem egy normális erdei útra. Az egész lábam égett a csaláncsípésektõl még este is.
Már csak 5 km volt a cél, gyakorlatilag egyenesen Kaposmérõ felé kellett haladni. A cuki nevû Cingetõ-patakon átlelve kiértem az erdõbõl, és két szántóföld közötti fasor mentén értem be Kaposfõ faluba. Visszanézve, egyáltalán nem nézett ki csúnyának az erdõ, ahol voltam. Sõt, egész jól nézett ki a szerény domboltal a szántófölddel, mögötte pedig az egyre magasabbra növõ fák. Kaposfõt egy elhagyott bakterháznál értem el. A
sorompó örökre lezárult, itt kellett átkelni gyalog. Kaposmérõ alig van 500 m-re Kaposfõtõl, itt volt utam végpontja, egyben innen indultunk el juhival szûk hónappal ezelõtt. Nem mentem be bélyegezni a vasútállomásra, a temetõnél a buszmegálló mellett van egy kocsma, itt intéztem el a bélyegzést, aztán pár perc múlva fel is ültem a Kanizsára tartó buszra.