Háromnapos bükki kéktúránk egész tûrhetõ idõjárásban zajlott. Tökéletes, szép õszi idõ volt, amibe a reggeli fagyok is belefértek. Az emelkedõk hamar elfeledtették a hõmérsékletet, és mivel napközben végig sütött a nap, gyorsan melegedett az idõ. Az óraátállítás kedvezett a korai indulásnak, de a korai sötétedésnek is.
Dédestapolcsányban volt a szállásunk, elsõ nap Putnokról gyalogoltunk ide, miután odatömegközlekedtünk. Dédesen sütött a nap, amikor buszra szálltunk, de a Sajó völgyében köd ülte meg a tájat. Az állomáson a pecsételés után becsokizva és bebeherovkázva indultunk el dél felé a mûúton. Hamar elment az a pár kilométer aszfalt, majd arról letérve emelkedni kezdett az út. Lassan eltûnt a köd,
kitisztult az idõ. Jó sokat mentünk felfelé, a hegy másik oldalán viszont rövid, de meredekebb úton értük el Upponyt. Itt fák sem voltak, vagy csak nagyon gyéren, láttuk magunk elõtt a Bükk-fennsíkot, a holnap napra váró hegyeket. Lent Upponyban pihentünk, ettünk egy keveset. A kocsma zárva volt, addig-addig kiabáltunk az udvaron, amíg jött valaki a házból, és odaadta nekünk a pecsétet.
Kis kitérõt tettünk az Upponyi-szoros felett lévõ kereszthez. Lent a szorosban nagyon hideg volt. Elmúlt már dél, de olyan meredek és magas hegyek szegélyezik, hogy még mindig nem sütött ide a nap, a földön a víztócsák is be voltak fagyva. Bezzeg fent! Nemcsak a kabátot, hanem a pulóvert is le kellett venni, annyira meleg volt. A gerincen másztunk fel a
kereszthez, gyakorlatilag toronyiránt. Mintha egy osztrák csúcsra mentünk volna fel, olyan hangulata volt. A csúcsról nagyszerû a kilátás Upponyra és a
Lázbérci víztározóra.
Lefelé már nem a meredeken, hanem körbe a jelzett úton mentünk. Jó nagyot kerül, de közvetlenül a hegy alatt lyukad ki az OKT útvonalra. Innen már végig
aszfaltút vezet végig Dédestapolcsányig (sõt, tovább Mályinkáig) a tó partján. Ahol nem volt nagyon meredek, le-lementünk a tópartra fényképezni.
***
Második napunk volt a legnehezebb, át kellett kelni a Bükk-fennsíkon. Bélapátfalváról indultunk, és megint hazagyalogoltunk Dédesre. Közben viszont a 34 kilométer mellé még 1200 méter szint is társult. Emiatt jó korán keltünk, hogy 7 után el tudjunk indulni Bélapátfalváról. A Gyári-tó mellett a pecsételõhely zárva volt, ezért másnap végeztük el ezt a mûveletet a vasútállomáson. Lassan, de biztosan elkezdett emelkedni az út, és beértünk a bükkerdõbe, ami gyakorlatilag ledobta az összes levelét. Több száz köbméter elsárgult falevélen kellett keresztülmenni, nem is lehetett néha látni, merre vezet az út. Egymás hangját sem hallottunk ahogy susogott lábunk alatt a sok falevél. Lent a faluban fagy volt, de itt feljebb meleg szél fújt, a föld is sáros volt, nem volt befagyva.
Egész gyorsan felértünk a katonasírokhoz a nyeregbe, ahol már 600 méter felett jártunk. Ettünk keveset, Katika viszont elindult. Kb. 6 út ér itt össze, õ a rosszat választotta, de ezt csak akkor vettük észre, amikor mi is elindultunk. Utánamentem, és pár száz méter múlva utol is értem. Kezdett feltûnni neki, hogy nincsenek jelek, de a falevelek susogása miatt nem is hallotta, hogy kiabálunk neki. Szerencsére egy szintútban ment, nem vesztettünk emiatt szintet.
Visszaballagtunk a helyes útra, de néha nehéz volt követni a jeleket. Egyszer pl le volt festve szürkére a jel a nyíllal együtt, pont az elágazásban. Hogy miért, rejtély volt számunka. Viktorék be is nézték, így mögénk kerültek. A kék itt kerül egy jókorát az erdõben, felmegy az Ördög-hegyre, majd az Õr-kõ felé veszi az irányt. Maga a jelzés nem megy fel az Õr-kõre, hanem alatta megy el, de mi Csabával felmentünk. Nem sok kitérõ a háromszög jelzésen, és a sziklaoromról nagyon szép a kilátás. Hasonló egyébként, mint a Tar-kõrõl. Ahogy a csúcson álltunk, hallottuk, ahogy alattunk 80 méterrel a többiek mennek az avarban. Látni, nem láttuk õket, csak a levelek susogását hallottuk.
Az Õr-kõ-réten vártak be minket, majd a Pes-kõ-kapu feletti sziklán pihentünk még egyet, evett, aki úgy érezte, hogy ennie kell. Jó sok lejtõ következett a meztelen bükkfák között egészen a Cserepes-kõig, ahol a barlangszálláson volt a pecsét. A pecsételés és a körülnézés megint elvett pár percet, dél lett mire elértük a Cserepes-kõ oldalában azt a helyet, ahova a térkép a szép kilátás feliratot rakja. Igazából a fennsík déli peremén haladtunk végig egészen a Tar-kõig, ahol észak felé vettük az irányt, hogy Bánkútnál lemenjünk róla.
De elõbb még átkeltünk az Õserdõn, majd meg kellett mászni a Tar-kõ meredélyét, ahol megint csak ettünk a szép kilátás mellé. Itt értem el a 2. OKT-m legmagasabb pontját, eddig még nem voltam 950 méternél magasabban. Eddig nem találkoztunk emberekkel, de itt
rengetegen voltak, és ahogy mentünk Bánkút felé, csak jöttek szembõl egy csomóan. Abból az irányból könnyen megközelíthetõ ez a hely, Bánkúttól komoly szint sincs, nem úgy, mint Bélapátfalva felõl. Sokan csak a közeli aszfaltúttól gyalogoltak, ott is sok autót láttunk.
A fennsíkon ismét láthatóak voltak a fagy jelei. Délután kettõkor csontig befagyott pocsolyákat láttunk az aszfaltúton, és volt olyan töbör, amelynek az alja ilyenkor már árnyékban volt. Olyan meredek az oldaluk és olyan mélyek, hogy a nap csak nagyon rövid ideig süti meg az alsó részüket, nem csoda, hogy jelentõs a hõmérséklet-különbség a töbör alja és teteje között. Pláne, ha egy erdõ le is árnyékolja az egyik oldalon.
Az új cipõmben kezdtem érezni a talpamat, és nagyon vártam, hogy végre Bánkútra érjünk. Most már világos volt, hogy világosban nem fogunk hazaérni. De Mályinkától már aszfalton megyünk, az erdõben nem kell lámpázni. Bánkúton ismét bélyegzés, kávézás-kólázás, majd ennek következményeként hatalmas böfögés, és indultunk is lefelé. Meredekebben ereszkedtünk le, mint ahogy feljöttünk a fennsíkra, emiatt rövidebb ideig is tartott az út ezen része. Viszont nagyon szép volt az erdõ a sárga falevelekkel és a meredek völgyekkel a lemenõ nap fényében. A Dédesi-várhoz nem mentünk ki. Nekem semmi kedvem nem volt azon a bazi meredek hegyoldalon lebotorkálni a sötétben. A vár alatt még megmértem a
Vár-forrást, a többiek addig továbbmentek, és csak Mályinkán, a kocsmában értem utol õket. Innen már gyerekjáték volt, és jóval hamarabb hazaértünk, mint gondoltam. A biztonság kedvéért másfél órát mondtam, hogy akkorra hozzák a kaját, de alig egy óra alatt a szállásra értünk, pedig Dédestapolcsány ellenkezõ végében volt.
***
Utolsó nap elköszöntünk Csabitól, Szarvaskõn viszont Gyõzõ, mint meglepetésember csatlakozott a túrához. Innen gyalogoltunk vissza Bélapátfalvára, ahol letettük a kocsikat. Ez egy rövidke, alig 10 kilométeres túra volt, szemben a tegnapi 34 kilométerrel. Rögtön emelkedõ jött, a várig is megvolt egy jó százméteres szint. Szerencsére sikerült lefényképezni az Egerbõl Szilvásváradra tartó buzenykát, ahogy Szarvaskõ állomáson megáll, és elhalad a vár sziklája alatt. Ha gyorsabbak vagyunk, akkor a hegytetõrõl azt is lekaphattuk volna, ahogy bebújik az alagútba.
Sokáig egy gerincen haladtunk, néha kicsit felfelé, de csak a Gilitka-kápolnánál volt egy hosszabb lejtõ. 9 éve voltam itt utoljára, ahhoz képest sokkal szebben néz ki ez a kis erdei kápolna. Teli volt a tél elõl ide húzódó katicákkal. Amíg a többiek ettek, megmértem a Gilitka-forrást, sõt Ágival felmentünk az
Antónia-forrásig is. Amíg mértem, Áginak sikerült egy
muflont is lekapnia. Én csak a hátát láttam, mert a forrás lejjebb volt egy vízmosásban, és a pH-értékkel voltam elfoglalva. Utána aztán iszkolhattunk a többiek után, mert jól le voltunk maradva, a Telekessy-vendégháznál, a bélyegzõhelyen értük utol õket. A régi füzetekben még vadászháznak van titulálva, az újakban vendégházzá lépett elõ. Itt a Kolacskovszky-forrást is meg akartam volna mérni, de nem folyt a csövön, hanem csak csordogált a kövek alatt a víz. Volt egy leomlott WC is a forrás mellett, egy helybéli szerint még folyó víz is volt benne. Kicsit furcsa volt ott, közvetlenül a forrás felett a WC.
Innen egy-két kanyar az erdõben a Bél-kõ alatt, és meg is érkeztünk az apátsághoz, ami november 1-tõl zárva van. Sokan voltak pedig errefelé a hétvége miatt, lehet, hogy megérte volna nyitva hagyni. egy nagyon bõvizû forrás ered a templom mellett a romok között, a vízhozamot nem is tudtam megmérni a kis edénykémmel. Ámbár jóval melegebb, mint az eddig mért vizek (8 helyett 12 fokos, nem kell hõforrásra gondolni). A faluig aszfaltút visz, a bélyegzést már elintéztük reggel a cementgyári vasútállomáson.
