Júlia-Alpok

A második napra egy körtúrát terveztünk. A feherb és a Natasa az elõzõ napi Hochstul-kudarc után úgy döntöttek, hogy nem tartanak velünk. Valószínüleg sokat kivett belõlük a hatalmas szél, ezért csak hárman vágtunk neki a túrának. Elõzetesként elég annyit mondani, hogy aznap sem sikerült végrehajtani azt, amit szerettünk volna. Ez fõleg a frissen esett kb. 30 centi hónak és a felszereltség hiányának, illetve a bizonytalanságuknak volt köszönhetõ.

A túra Szlovénia legmagasabb csúcsának, a Triglavnak a tövébõl indult. Tervünk abból állt, hogy felmegyünk 1000 méterrõl 2500-ra majd egy másik úton térünk vissza. Az idõjárás szerencsére megkegyelmezett nekünk, mert a reggel derült éggel és napsütéssel fogadott minket. Miközben a túra kiindulópontja felé autóztunk, megálltunk, hogy lefotózzuk az elõzõ-nap-majdnem-megmászott-hegyet, a Hochstult. Persze most egy darabka felhõ sem játszadozott a hóborította csúcs körül, és a látvány miatt a krichardban és bennem is felvetõdött a kérdés, nem kellene-e inkább újra megpróbálni? Ma biztosan sikerülne, sehol egy felhõ, szikrázó napsütés.

De végül elvetettük az ötletet és folytattuk utunkat a korábban kitüzött cél felé, mondván ha már itt vagyunk inkább próbáljunk meg minél több helyre menni, elvégre nem mindennap adódik meg a lehetõség arra, hogy a Júlia-Alpokban mászkáljunk. Talán majd máskor megcsináljuk a túrát. Elvégre a Karawankák 2:1-re vezet az EMDT-vel szemben, hiszen a Mittagskogelt sikerült meghódítani, de a Koshutnikturm és a Hochstul kudarccal végzõdött.

A túra teljesen a Triglav alatt húzódó völgy végébõl indult. A hegy északi fala szinte gátként zárta el a völgyet és komoran meredt az ég felé. A sziklafalon sehol semmi fa, bokor; kopáran nézett velünk farkasszemet, a hegység keletkezésekor kialakult gyürõdések, mint valami hullámok fodrozódtak végig a sziklában. A monumentális sziklatömeg mindannyiunkat lenyügözött és újra elbizonytalanodtunk: nem kéne inkább a Triglavval próbálkozni a körtúra helyett? Végül errõl is letettünk, hiszen 1800 méter szint elég sok lett volna, így a józan ész felülkerekedett és elindultunk a Stenar felé vezetõ jelzésen. Útközben találtunk pár tájékoztató táblát, amelyek a völgyben zúgó folyóról, a Triglav északi faláról, a hegymászókról, akik felkúsztak az északi falon, illetve a Bukovlje erdõrõl nyújtottak különbözõ információkat.

A krichard ma is hozta a GPS-t, be is kapcsolta de a szük völgy és késõbb a fák miatt a müszer az elején szinte semmit sem mért. Csak 1500 méter körül kezdte el fogni azokat a jeleket, amelyek a helymeghatározáshoz elengedhetetlenek. Az utunk eleinte erdõn vezetett keresztül folyamatos emelkedéssel. Azokat a képzõdményeket a szemközti sziklafalon, amelyeket eleinte magasan felettünk láttunk, nemsokára már magunk alatt hagytuk és 1500 méteren kiértünk az erdõbõl.

Itt ettünk egy adagot, majd felnéztünk arra, amerre az utunk vitt tovább. A látvány magáért beszélt. Elvégre még 1000 méter szint volt hátra és csak pár kilométer. Nyilvánvaló volt, hogy kaptatnunk kell majd rendesen felfelé. Itt találkoztunk az elsõ hófoltokkal, amik tulajdonképpen nem is foltok voltak, hanem a sziklatömbök közötti völgyekben megült hónyelvek. Koszosan nyúltak a völgy felé, a turistaút pedig ide-oda kanyargott a völgyben felfelé.

Nem volt gondunk, fáradtak sem voltunk annyira, lassan kaptattunk felfelé az úton. Elértük a törpefenyveseket és a mellettük legelészõ kõszáli kecskéket. A hat-nyolc fõbõl álló csapat nemigen zavartatta magát miattunk, mintha teljesen tisztában lettek volna azzal, hogy ha akarnánk se tudnánk elkapni õket. A térkép ide jelölt egy pöttyözött szakaszt, ami ugye a tapasztalt túrázóknak való. Nem is lett volna gond, ha a hó nem takarta volna el az utat. És nem is az volt a legnagyobb baj, hogy az út nem látszott, hanem az, hogy a jelzések sem. Mondjuk az irányt nemigen lehetett eltéveszteni a völgyben, de azért nem mindegy, hogy mászni kell, vagy csak az ösvényen kell kanyarogni felfelé. Több helyen is találomra mentünk elõre, mert az egyre vastagabb és nagyobb területet elborító hónyelvek minduntalan eltakarták az ösvényt.Ráadásul pont a hóhatár környékén mentünk és a sziklák mellett kialakuló több méter mély szakadékok miatt nagyon oda kellett figyelni hova lépünk. Nem lett volna kellemes ha valamelyikünk beszakad egy ilyenbe. Szerencsére semmi baj nem történt, és nemsokára ismét megtaláltuk az utat felfelé. Néha megálltunk, hogy pihenjünk, vagy valami kaját vegyünk magunkhoz. Az egyik ilyen alkalommal madarak "támadtak" meg minket, némelyik elképesztõ akrobatamutatvány kíséretében kapta el a neki dobott morzsát.

1949 méteres magasságig kellett eljutnunk, mert onnan a térkép szerint ismét szaggatottá válik a jelzés, ami könnyebb szakaszt jelöl. De addig még volt pár száz méter (szintben) hátra. A havon való menetelés lett egyre inkább a gyakori; a meredeken felfelé nyúló hóval borított mezõkön kellett egyre feljebb vergõdnünk, gondosan megválogatva minden lépést, mert nem lett volna kellemes ha valaki megcsúszik. Az utolsó emelkedõ volt a legnehezebb, a hóban meredeken kellett felfelé menetelnünk, a sziklákat viszont ki kellett hagynunk a számításból, mert itt még veszélyesebb volt a játék, hiszen a napokban frissen esett 30 cm hó a sziklák mellett kialakult szakadékokat eltüntette, így csak sejteni lehetett hol kell nagyon vigyázni. Én sokkal biztonságsabbnak éreztem a sziklákat, ezért amint lehetett megpróbáltam kikapaszkodni de az elõbb említett elrejtett szakadékok miatt csak harmadszorra sikerült megvetnem a lábam a köveken. Innen már nem volt akkora gond, bár az elõttem meredezõ dombocskán még fel kellett kaptatni. Szerencsére a kiálló sziklák és a fücsomok, illetve a zergék patái által kikapart kiugrók segítettek. Azt persze mondanom se kell, hogy jelzésnek nyomát sem láttuk. Nem vagyunk hihehetelenül, orbitálisan tapasztalt hegymászók, így nem biztos, hogy mindig a legjobb megoldást választottuk. De végül feljutottam a tetõre és leültem a völggyel szemben egy sziklára, amin már ott virított a piros karika. A többiek utánam indultak el felfelé, így hamarabb felértem mint õk. A krichard a hóra esküszik, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát ott, mint a sziklákon. Hogy a juhinak mi a jobb, nem tudom, nem nyilvánított véleményt. De végül mindketten kimásztak a sziklákra és nemsokára ott pihentünk mindhárman a sziklán. Juhi nem is fáradt el, még balettozni is volt kedve.

Természetesen pihenés következett, és megjegyeztük, hogy nem akarunk erre visszajönni. Inkább elõre néztünk és kerestük a további jeleket. Szerencsére a terep megváltozott, a meredeksége lecsökkent, a szüz hóval beborított terep marha jól nézett ki. Igaz, hogy felfelé kellett továbbmenni, de korántsem volt olyan vészjósló, mint korábban. Jelet találtunk, de nem ott ahol vártuk. Az irány nyilvánvaló volt, csak azt kellett eldöntenünk merre induljunk el. Megpróbáltuk megkeresni a lehetõ legkevésbé meredek útvonalat és nekivágtunk a friss hónak. Itt semmi gondunk nem akadt, és hamarosan felértünk a következõ bukkanó tetejére. Elõttünk egy aránylag lankás, hóval borított vidék terült el. Elvileg már látszott az uticélunk, de nem tudtuk pontosan melyik is az.

Jelzés természetesen sehol, de azért nagyjából tudtuk merre kell folytatnunk a túrát. A friss havon keresztül haladtunk, sziklától szikláig. Itt szerencsére nem kellett annyira tartani a hasadékoktól, mert a vizszintes terep nemigen kedvez a korábban említett hasadékok kialakulásának. Gleccser nem volt alattunk, hiszen csak 2000 méter körül voltunk, így félelem nélkül haladtunk elõre. Lassan el kellett volna érnünk egy elágazót, de mivel nem találkoztunk jelekkel, amelyek vezettek volna, ezért nem is találtuk meg az elágazást, csak jóval késõbb és jóval messzebbrõl láttuk meg a táblát. De már nem mentünk oda vissza, mert felesleges lett volna.



A következõ uticél a velünk szemközt található aprócska nyereg volt. Nagyjából sejtettük, hogy az lesz a következõ elágazó, ahonnan indul az út a Stenarra. Ösvénynek sehol semmi nyoma, de késõbb észrevettük a nyereg alatt futó törmelékre alapozott footpath-t, és azt céloztuk meg. Nemsokára felértünk a nyeregre és szó szerint szédítõ látvány tárult a szemünk elé. Velünk szemben egy hegycsúcs magasodott, és a csúcs meg a nyereg között egy mély völgy terült el. A nyeregrõl a hegy oldala meredeken szakadt lefelé, legalább 65-70 fokos lehetett, ha nem több. Jobbról mellettünk a Stenar magasodott, míg bal kéz felé egy hatalmas sziklatömb akadályozta meg hogy megláthassuk a Krizt. A hátunk mögött jobbról egy völgyre nyílt kilátás illetve elõtérben a korábbiakban említett síkabb jellegü terep, míg bal kéz felé annak a völgynek a bejárata látszódott ahonnan jöttünk, a háttérben a Triglav égbe szökö sziklatömbjével. Csodálatos látvány volt. A Juhi által készített videón minden jól látható. (A nyereg ahova felkaptattunk a krichard és mögöttem látható, tõlünk kicsit jobbra a magasban látható a Stenar).

Végül úgy döntöttünk, nem megyünk fel a Stenarra. Eléggé bizalmatlan volt a terep, a meredek hófalban kellett volna lavíroznunk felfelé és nekem nagyon nem fülött hozzá a fogam, bevallom hõsiesen. Inkább arra koncentráltunk, hogy a körtúra másik felét befejezzük. El is indultunk a Kriz felé, de a frissen esett hó miatt bizonytalan terep megállásra majd visszafordulásra kényszerített minket. A Juhi talán még ment volna tovább de a mi a kricharddal a visszafordulás mellett döntöttünk. Ha nem lett volna nagy hó, ha legalább láttunk volna valamilyen nyomokat a hóban, amik önbizalmat adhattak volna nekünk, hogy már mások is jártak elõttünk erre, talán más lett volna, de így nem kockáztattunk. Sokáig keresgéltük a jeleket a sziklákon, mint a is látható, de nem sok sikerrel. A hágóvas is elkelt volna, de nem hoztunk magunkkal. Felmerült bennem a kérdés, miközben a tériszonyommal küszködve kapaszkodtam felfelé a sziklákon, hogy mi a fenét keresek én itt. De csak elég volt körülnéznem, a látvány mindent megér:)

Visszafordultunk. A hóban sokkal könnyebb volt lefelé haladni mint felfelé. Nemsokára már túl voltunk a síkabb terepen is és elértük a pöttyös szakaszt. Juhinak nagyon tetszett a friss hó mindenképp gurulni akart benne, és végül nem is bírta megállni, hogy ne próbálja ki . Itt van a videó, ahogy fetreng a hóban, szerintem orgazmusközeli élményhez jutott. Nemsokára elértük a legmeredekebb részt, lassan és óvatosan haladtunk lefelé, aztán a Juhi véletlenül megcsúszott és seggen szánkázva elsiklott mellettünk. Szerencsére nem történt semmi baja, és mivel az egész veszélytelennek tünt, mi is seggre ültünk és úgy csúsztunk le a lejtõ aljába. Innen már egyre kövesebbé vált a terep, a hó egyre kevesebb lett és újra vigyáznunk kellett a szikláknál, nehogy a szakadékok benyeljenek bennüneket. A Juhi és krichard egyre inkább belejöttek a havas szakaszokba és az utolsó hófoltokon már síeltek is, íme itt a videó. Én eleinte a köves ösvényen haladtam lefelé de végül én is a havon mentem; a síelés rendesen kifárasztott. Szerencsére nem történt baj, és nemsokára elértük az erdõ szintjét.

Innen szép nyugodtan leereszkedtünk a kocsiig. A krichardnak már eléggé fájt a térde, nehezen ment, de végül simán leértünk.