Balkáni háromrészes túránk elsõ állomása a Moldovenau volt, Románia legmagasabb csúcsa. Eddig csak olyan magashegyi túrákat szerveztünk, ahol egy nap alatt meg lehetett fordulni a völgybõl, nem kellett a hegyekben szállást keresni vagy csinálni. Most ez nem igazán volt kivitelezhetõ, bár a feladat nem lehetetlen. A legközelebbi lakott település, ami autóval normálisan megközelíthetõ, Kisvist (Vistisoara), de onnan is jócskán 10 km-t kell gyalogolni a csúcsig 1800 m szintkülönbséggel. Mivel nem vagyunk olyan formában, hogy ezt lenyomjuk, inkább úgy döntöttünk, hogy keresünk szállást a hegyekben.
A következõ lépés a szálláskeresés és az útvonal megtervezése volt. Ehhez több netes útleirást is átnéztünk. Dél felõl messzirõl lehet csak megközelíteni a hegyet, nyugat felõl a Balea-tó irányából állítólag pedig nehéz és veszélyes az út. Kelet felõl messze van a legközelebbi hágó, maradt tehát az északi irány, Erdély felõl.
A Fogarasi-havasok északi oldalán a kelet-nyugati tengelyû fõgerincre merõlegesen kisebb magasságú, de rendkívül meredek mellékgerincek húzódnak (a térképen a gerincek narancssárgával vannak jelölve). A turistautak jellemzõen a völgyekben mennek felfelé, pár fut csak ezen gerincek tetején. Ezek közül a völgyek közül kellett választani, hogy menyliken akarunk felmenni a fõgerinc felé. Kisvist felõl a Vist-völgyön lehet ezt megtenni, Felsõszombatfalva (Sambata de Sus) felõl a Szombatfalvi-völgyön. Ezek esnek legközelebb a Moldovenauhoz. Mind a kettõben van szálláshely. Elõbbibben egy menedékkunhyó, utóbbiban a Szombatfalvi menedékház (Cabana Sambata) található. De akinek van sátra, az mehet bárhová, de mi természetesen nem akartuk cipelni, kellett fedél a fejünk fölé. A szombatfalvi megoldást választottuk, ott ugyan fizetni kell a házért, de ha esetleg nincs hely, akkor fent a fõgerincen a kis hágóban szintén van egy menedékkunyhó B tervnek. A Fogarasi-havasokról, a további házakról, kunyhókról, turistautakról bõvebb infó magyar nyelven: www.fogaras.ro, mi is itt néztünk utána pár dolognak.
Hajnali 3-kor indultunk otthonról, a napfelkelte valahol Nagylak elõtt ért minket, a határon simán átjutottunk, nem volt várakozási idõ. Kelet-európai idõ szerint délután 2 körül értünk Sambata de Sus-ba, megúsztuk a román rendõröket is, a kocsit 750 m magasan, a Szombatfalvi turistakomplexumban hagytuk, ami nem tudom miért turista és miért komplexum, de annyira nem is érdekelt ez a dolog. Innen kb. 5-6 kilométer és 700 m szintkülönbség volt a ház, ami kvázi az erdõhatáron fekszik. Addig végig fenyvesben vitt az utunk, eleinte egy személyautók által is járható úton, majd ezután már normális gyalogösvényeken. A völgy nagyon szûk, alig pár száz méter van a keletre és nyugatra húzódó két gerinc között, de azok jó 1000 m-rel felettünk voltak. A völgy alján sebes folyású patak van, két oldalról pedig
vízeséseken zúdul le a víz, és rohadt sok fenyõ mindenütt. 3 óra alatt felértünk a házhoz, ahol szerencsére volt hely, egy hatágyas szobába be tudtak rakni minket, fejenként 25 lejért.
Pihiztünk, kajáltunk kicsit, próbáltuk a szamarak elõl menekíteni a vacsoránkat, és mivel már 5 órakor eltûnt a nap a hegyek mögött, kezdett hideg is lenni. Korán keltünk, sokat is utaztunk, kártyát nem hoztunk fel, jobb híján lefeküdtünk. Nem volt hideg a házban, sima pokróc elég volt, igaz, hogy polárfelsõben és hosszúnadrágban aludtam.
11 óra alvás/fekvés után keltünk kora hajnalban, kint éppen csak világosodott. A ház körül sok sátor állt, azokból is kezdtek elõbújni az emberek. Azt hittük, hogy õk is jönnek fel, de aztán senkivel nem találkoztunk közülük. Volt egy forrás vagy patak a ház mellett, onnan vettünk vizet a kávéhoz. Amúgy ezekkel a vizekkel vigyázni kell, mert nem tudni, hogy valós forrásról van szó vagy búvópatak kibukkanása. A patak például, ami mellett jöttünk fel a házhoz, egyik pillanatról a másikra bukkant elõ a kövek között, pedig jóval felette szintén a felszínen zúgtak alá a vízesések jobbról és balról. A kettõ között a felszín alatt folyt.
Túránk elsõ szakasza a gerincig tartott, ez alatt 800 m-t kellett megtenni felfelé, de alig 2 km volt addig a táv. Kemény emelkedõ nézett tehát szembe velünk, de mivel most indultunk, még frissek voltunk és fittek. Kétfelé lehetett menni. A Nagyablakba (Fereastra mare), vagy a Kisablakba (Fereastra mica), mind a kettõ egy-egy kisebb hágó a fõgerincen. Utóbbit választottuk, mert így rövidebb a táv a csúcsig vezetõ úton. Nehezen találtuk meg a jelzést, mert a térképünkön kék sáv szerepelt, ezzel szemben a valóságban sárga háromszögeket követtünk. Háromfelé ágazott az út, ez ment nagyjából a mi általunk preferált irányba. Felfelé kétszer buktam ki, amikor már le kellett dobnom a hátizsákot, és muszáj volt pihenni kicsit. Egyszer kb. félúton, másodszor viszont már a gerincen. Az az oldal, amin mi mentünk fel, meredekebb, mint a déli oldal, de nem veszélyes. Szerpentinezik az út, de a kövekre természetesen figyelni kell, és nyilván a téli viszonyok teljesen mások, mint a nyáriak. Személy szerint nekem ez volt a legkeményebb szakasz a meredek rész miatt.
Bekukkantottunk a Kisablakban lévõ
bivakba.
Vaságyak vannak, páron szivacs is van, de a legtöbbön csak a puszta vasrács. És természetesen szemét körülötte, ez hozzátartozik sajnos a román hegyekhez. Krichard elment kakkantani, majd részletesen elmesélte, hogy sikerült neki ez a mûvelet. Ettõl a háztól 4 km a Moldoveanu nyugat felé végig a gerincen, ami természetesen nem síkság. Addig négy hágón kell átkelni azaz felfelé 100-200, majd lefelé ugyanennyi szint. És csak a legutolsónál látjuk meg magát a csúcsot, addig eltakarják az elõttünk húzódó hegygerincek. Az út nem veszélyes, széles a
gerinc, amin a turistajelzés vezet, egyszer-kétszer látszik közvetlenül alattunk a mély, kövekkel borított völgy. Birkák legelnek a hegyoldalon, néha elég
extrémnek tûnõ helyeken is. Nekünk nem gyûlt meg a bajunk a pásztorokkal, sem a kutyáikkal, de még a kosaikkal sem. Nem láttunk se medvét, se farkast, mint az valakikkel elõfordult. Amúgy túrázót is csak keveset, csak hárman jöttek szembe velünk.
A Moldoveanu alatt megélénkült a forgalom. Sokan jöttek fel dél felõl, illetve Kisvist felõl, ez ugye a legközelebbi út. Szinte dugó alakult ki. A Vist-völgyi nyeregben is van menedékház, ide is jön fel turistaút dél és észak felõl, ezeken jártak a legtöbben. 2300 m magasan voltunk, a csúcs 2554, tehát már nem volt sok hátra. Viszont ez volt a gerincen a legkeményebb emelkedõ. Az elõzõ 4 jócskán kivett belõlünk, de úgy voltunk vele, hogy még alig van dél, idõnk rengeteg. Itt jutott eszembe, hogy visszafelé ne a gerincen menjünk vissza, hanem a Vist-völgyön, és majd lent, 700 m magasan menjünk át Felsõszombatfalvára, akkor kevesebb a szint, kevésbé fárasztó az út.
Végül is alig egy óra alatt felértünk a Vistea Mare nevû csúcsra, ahol már csak 19 percet írt a tábla a Moldoveanuig. Itt letettük a botokat, mert volt egy láncos szakasz, ahol mindkét kézre szükség volt. Juhi ért elõször a csúcsra, hogy videózhasson, majd krichard és én következtünk, végül szabola toppant be. Gyors fotózkodás EMDT-s
pólóban meg
zászlóval, és indultunk vissza. A bakancs kezdte törni a lábamat, azt még be kellett
ragasztani elõtte, hogy lefelé ne legyen gond.
Szóval vissza a Vist-völgyben mentünk, ami hasonló a Szombatfalvihoz. Talán a fölsõ része nem annyira meredek, több a kanyar, gyorsabban lehet haladni, de nagyon oda kell figyelni, hogy hova lép az ember. Elég egy rossz lépés, és kimegy a boka a
köveken. Fõleg, hogy nekem egyre szarabb lett a lábfejem, amit feltört a cipõ, és nemcsak hátul, hanem elõl is kezdtem érezni. Krichard adott a ragtapasz helyett gézlapot meg leukoplasztot, az tartósabbnak bizonyult. A másik probléma a vizünk volt, ami nagyon megfogyatkozott. Szabola 3 liter vize elfogyott, az én 4,5 literembõl fél, krichard 6 literébõl szintél fél liter maradt. De állítólag az 1500 m magasan lévõ bivak mellett van forrás.
Volt is, ott megtöltöttünk 3 liternyit, az elég lesz estig. A
bivakban voltak emberek, nem néztünk be, de hasonló lehet a felszereltség, mint a Szombatfalvi-nyeregben lévõnél. Itt értük el a fenyves határát, és az igazat megvallva eléggé ki voltam már dögölve. Idegesített, hogy nem tudtam, hol vagyunk, a ház nem volt rajta a térképen, a GPS meg kiakadt még 1800 méteren, azóta nem fogott jelet. Nem segített sem az újraindítás, sem az elemcsere. A fák pedig csak rontottak a vételi viszonyokon. Ha elhisszük, hogy a térképen jó helyre jelölik az erdõhatárt, akkor még 5-6 km a völgyben, plusz 4 km a másik faluig a séta. Ez nagyon rosszul hangzott, de nem volt mese, menni kellett. Nem volt már meredek az út, sõt lassacskán autók által járható útra is rátérünk. Próbáltunk telefonálni a szállásunkra, hogy késni fogunk, de a völgyben csak immel-ámmal volt térerõ. Ezért is akartunk minél elõbb kijutni. Aztán a fenyves lombhullató erdõbe mentek át, a mellettünk lévõ meredek gerincek is szelidültek, megjelentek a nyaralóházak, ami mind azt jelentette, hogy lassan megérkezünk a Viktóriavárosból Szombatfalvára menõ földúthoz. Ezen már csak szabolával ketten mentünk végig, de itt már tényleg minden bajom volt. A másik lábam is feltörõdött, a hátizsák pedig a derekamat kezdte ki. De a lényeg, hogy sikerült felmenni a csúcsra, a többi dolog rövid úton orvosolható volt.
