Krichardtól jött az ötlet, hogy menjünk el valami környezõ magas hegyre, amit egy nap alatt meg lehet járni oda-vissza, és még normálisat túrázni is lehet. Én a Tátrába mentem volna, akkor ihattunk volna Kofolát, de a többiek inkább Ausztriára szavaztak. Ez krichardot és Katikát jelentette. Végül a Raxra esett a választás, ugyanarra mentünk fel, mint pár éve, de visszafelé tettünk egy kis kerülõt.
Szép idõnek ígérkezett, száraz elõoldal, a délnyugati szél fõnt csinált az Alpok északi oldalán. A szélvédett helyeken, völgyekben ugyanakkor sokáig megmarad a köd. A parkolóban már nem találtunk szabad helyet, az út szélén álltunk meg. Nagyon fújt a szél, alig tudtam kihajtogatni a térképet. De csak a hágóban fújt ennyire, ahol összeszûkült az áramlási csatorna, feljebb már kellemesebb volt. Sütött a nap, izzadtunk is felfelé menet. Letértünk arról az útról, amin a múltkor mentünk, de aztán nem jártunk szerencsével. Lánccal biztosított útba futottunk bele, ami amúgy nem lett volna gond, mert nem volt vészes, de szegény Vágány nem biztos, hogy fel tudott volna jönni. Úgyhogy visszafordultunk, és a szerpentinen mentünk fel. Legalábbis csak én, a többiek toronyiránt. Engem baromira idegesített, hogy nem haladok az egyenes úton, inkább a hosszabb, de kevésbé fárasztót választottam. Kricharddal ketten túrabottal mentünk, Katika anélkül, mégis õ volt a leggyorsabb.
A Karl Ludwig Hausban nem álltunk meg, tele volt turistákkal, a legtöbben a terszon ücsörögtek, annyira kellemes idõ volt. Egybõl felmásztunk a Heukoppera, kiskutyánk most elõször volt 2000 m felett. Közben még egy ládát is megkerestem. Rövidet pihiztünk a
csúcson, fotózás, és indultunk is vissza. Lefelé már betértünk a házba, és jóféle házi készítésû almdudler jellegû italt is ittunk.
Nem mentünk le arra, amerrõl feljöttünk ide, hanem egy szintúton haladtunk tovább a Nemecsekhütte, majd a Neue Seehütte irányába. A turistautak keresztezõdésében az eligazítótáblákon piros és fekete pöttyökkel jelölt útvonalak voltak. A feketéhez szinte mindig oda volt írva, hogy csak gyakorlott (geübt) túrázóknak való. Ezeket igyekeztünk elkerülni. Azért volt egy ösvény, ami télen elég nehéz lehet, de most hó nélkül, csúszásmentesen nem volt rázós. Az utolsó szakaszon még egy forrást is meglátogattunk, és begyûjtöttem még egy ládát.
De ezzel még nem volt vége. Rábeszéltem a többieket, hogy menjünk át a 20 schillinges kilátóhoz. Ez az a hely, ahol lehet olyan
fotót készíteni, ami régen a 20 schillingesen volt rajra. Több semmeringi viaduktot is be lehet látni innen a Rax-szal a háttérben. Ez nem volt hosszú túra, a Wolfsbergkogel vasútállomáson parkoltunk, innen kb. 2 km. Csakhogy elõször rossz kilátóhoz mentünk, innen nem látszódott a Kalte Rinne sem. Másodjára eltaláltuk a jó helyet, ide viszont én kétszer mentem fel, mert a térképet sikerült otthagyni. De ekkor már szinte teljesen sötét volt.
Végül is ez egy próba volt, hogy mennyire éri meg ilyen egynapos túrát csinálni. Igazából annak a fárasztó, akinek vezetni kell, mert oda-vissza azért megvan 5-600 km az út.