Dobogókõ Kirándulás

Katika nagyon el akart menni a Vadálló-kövekhez meg Dobogókõre. Nem is lehetett volna jobban kiválasztani az idõpontot, mint február közepét. Igaz, hogy nem esett a hó már vagy két hete, de közben 14-szer felolvadt majd újrafagyott a teteje. Ez normális terepen is rafkós tud lenni, de a Vadálló-köveknél különösen. És ugye ha oda lemegy valaki Dobogókõrõl, akkor valahogy fel is kéne jönni. Ha lúd, akkor legyen kövér alapon a visszaút a Rám-szakadékon át vezetett.

Kis túlzással állíthatjuk, hogy Dobogõkõn reggel 8-kor mi voltunk az egyetlenek. A legelsõ autó biztosan. Itt kötelezõ program a kilátónál a fényképezés. Miután ez megvolt, a lányok bementek kávézni/pogácsázni/pisilni a büfébe, én meg kint a kutyával megreggeliztem. Azaz én ettem, õ meg bámult rám szépen. Aztán amikor kapott egy kis szelet parizert, ismét bámult rám szépen. Így aztán gyorsan beraktam az arcomba a kaját.

Nem mentünk át egybõl a Prédikálószékre, hanem elkanyarodtunk Sikáros felé, ahol van egy általam meg nem talált láda. Idáig nem is volt gond az úttal. Néhol le volt fagyva ugyan, de el lehetett evickélni rajta, ha máshogy nem, akkor kissé letérve az útról a fák között. Fent 700 m-en kb. 10 centi hó volt, a Sikárosi-réten viszont nagy hótlan részek is elõfordultak. A decemberi ónos esõ óta nem voltam itt, és hát elég siralmasan néz ki az erdõ. Gyakorlatilag minden fa megsínylette a jeget, és ránézésre is emberfeletti lehetett a letört ágakat összeszedni.

Sikárosról a Király-kút érintésével mentünk fel a Prédikálószékre. Egy árokátmászás jelentett itt egy kis technikás szakaszt, ahol könnyen bele lehetett volna csobbanni az árokban folyó patakba. Ebbõl az irányból semmi különös nincs feljutni a Prédikálószékre, ahonnan az egyik legszebb panoráma van a Dunakanyarra. Szerencsére ez nem annyira könnyen megközelíthetõ, mint Dobogókõ. Kicsivel már túl voltunk a feleúton, de a neheze még csak most jön.

Le kellett jutni innen, de mivel felfelé jöttek páran, gondoltam, nem lehet olyan problémás a terep. Ehhez képest rögtön az elsõ sziklánál csúsztam lefelé vagy 10 métert. A nyomokból látszódott, hogy nem én vagyok az elsõ, csak éppenséggel ezt úgy terveztem, hogy én irányatom a csúszást. Ehelyett megtette helyettem ezt a gravitáció, de sikerült átölelnem egy nagyobb fát, mielõtt huppantam volna a hó-szikla keverékre. A többiek megkerülték a nagy sziklát, ahol láttak lábnyomokat. A hó felszíne meg volt fagyva, és szegény kiskutya nem volt olyan nehéz, hogy belesüppedjen, így õ is csúszott egy keveset.

A többi hasonló helyeken már nagyobb óvatossággal mentem én is. Inkább nem a kitapsott, összefagyott havon mentem, hanem ahol kicsit belesüppedtem, és tartotta valami a lábamat. Ahol a nap odasütött a gerincre, semmi hó nem volt. Inkább a sziklák mögött, és az erdõben, amik árnyékban voltak. De ahogy mentünk lefelé, az is egyre kevesebb volt, 200 m alatt pedig már semmi hó nem volt.

A Kaincz-forráshoz egy óra alatt értünk le, innen már csak fel kellett kapaszkodnunk, a több, mint 500 m-rel feljebb lévõ kocsiig, közben végigmenni a szakadékon. Azért ezt az utat választottam, mert így a Rám-szakadék ládáját is megtalálhatom. Az elsõ ponton leolvastam a második pont koordinátáit, és indultunk is befelé. A jó idõ kicsalta az embereket a hegyekbe, és bizony kisgyerekekkel is nekivágtak a szakadéknak. Orrba-szájba meredeztek a jégcsapok a sziklafalon, és ahogy mentünk egyre beljebb a lábunk alatt is inkább tükörjég volt. Annyira hideg nem volt, hogy teljesen be legyen fagyva a patak és a vízesések, inkább a letaposott, megolvadt, majd visszafagyott hó csúszott. A létra volt kicsit rafkós, de csak a kutya miatt. Azon egy csepp víz vagy jég nem volt. Katika felkapta, egy kézzel fogta, a másikkal pedig kapaszkodott. A kutya pedig Katikába kapaszkodott, és meg sem mert mozdulni, miközben vitte föl a létrán. Ezt eljátszották háromszor, bár az utolsó létrát a Szurdok túrán már ki tudta kerülni a Vágány, most nem mert felugrálni a létra mellett.

Érdekes módon a legnehezebb nem maga a szakadék jeges talaja volt, hanem a tetjén a lépcsõsor. Ez az, ami mindig sáros szokott lenni. Most nem volt, de minden egyes lépcsõfokon jégpáncél volt, csak belttozva lehetett felmenni rajtuk. Megkerestem a második ládapontot, és ott tudatosult bennem, hogy az elsõnél csak a koordinátát írtam fel, a jelszórészletet nem. De idõ nem volt már, hogy visszamenjek.

Még 300 m szint volt hátra, ami meglepõen gyorsan ment a fölfelé egyre hízó hóban. Sokan voltak errefelé, folyamatosan jöttek szembe, és mi is elõzgettünk embereket. A Rezsõ-kilátónál csak kisebb, a csúcson már nagyobb tömeg fogadott, gyakorlatilag tömve volt a parkoló.