De most erre kíváncsi voltam. Senki nem jött velem, még Beácska sem, pedig õneki ez hazai terep. A városból kifelé csak a tömeget kellett követni, meg azért néha ránézni a térképre, nehogy valaki elbassza, és aztán megyek én is utána. Újabb szörnyülködés vett erõt rajtam, amikor a város széle felé mentem. Elolvastam ugyanis a leírást, ahol az állt, hogy több helyen le van aszfaltozva az út. Kérdés, hogy milyen hosszan, mert az ilyet nem szoktam szeretni. De hát ezt az útvonalat jelölték ki a rendezõk, vállaltam, hogy eljövök, ezt kell teljesíteni. A város szélén az aszfalt véget ért, és átvette a helyét a sár. Nem volt nagyon vészes, de azért kellett kerülgetni, meg óvatosan menni, nehogy elcsússzon az ember. Ezek ellenére egész gyorsan haladtam, 5 felett volt az átlagsebességem, bár még nem álltam meg. Pont jókor jött az elsõ ellenõrzõ pont, a Dózsatelep nevezetû, mielõtt kifolyt volna az agyam. De nem álltam meg, elvettem és rögtön meg is ettem a narancsot, amit adtak. Ennek az lett a következménye, hogy ragadt a kezem. Ha lehet, még sárosabb lett az út, és éppen, mint az elsõ pont, a második is pont jókor jött, ez volt a Pokoltanya nevezetû. Kezdett az éhség úrrá lenni rajtam, le is ültem, ettem szendvicset meg csokit. Itt a hangsúly a leülésen van, hiszen nem szoktam 10 km után leülni. Ráadásul majdnem negyed órára... De ez határozottan jót tett, mert könnyedebben folytattam a túrát, és amire nem számítottam, hogy örültem az aszfaltútnak. Végre nem kellett a sárban balettozni, és sokkal gyorsabban haladtam. Egy óra alatt oda is értem a 7 km-re lévõ Rózsás fedõnevû pontra, ahol elfogyott ugyan az aszfalt, de a túra fele is szépen csendben, és meglepõen gyorsan. Kenyér volt itt frissen készített szalonnazsírral, ami NAGYON finom volt. El is idõztem itt is egy darabig... Amennyire tartottam a túrától, olyan jól sikerült. Volt olyan alföldi túrám még sok évvel ezelõtt, ahol nagyon gyorsan kezdtem, a végére meg kipukkadtam. Most csak kellemes fáradtságot éreztem, sebességrekordot is döntöttem, és nem volt vészes az unalmas táj sem. Az alföldi túrák jellegzetességét is meg lehetett figyelni, miszerint minden ponton adtak valamit a túrázóknak, a végén még virsli is volt. Mindezt mindössze 700 Ft-ért.
|