Gaja-völgy 25

Július eleje volt, és dög melegnek ígérkezett a nap. Ezért megpróbáltam minél korábban elindulni, de azért hajnalok hajnalán sem akartam felkelni. Így sikerült a 8.30-as indulás, 1,5 órával a rajt nyitása után. Már a rajtban meglepetés ért, hogy simán beengedték a kutyát a szent helyre, és mondták, hogy a végén szóljak, mert õ is kap oklevelet. Ezek után el is rajtoltunk.

A kálváriára felmenni kész kálvária volt. Izzadtam, mint egy ló, pedig még 9 óra sem volt. És még csak ezután jött a hosszabb emelkedõ, ami ugyan nem volt nagyon izmos, de a meleg miatt megviselt kissé. Az külön idegesített, hogy állandóan le (néha nagyon le) kellett hajolni, ha nem akartam lefejelni valami szúrós ágat. De csak túléltük õket, cserébe pazar kilátás fogadott a sípálya tetején, ahonnan a Vértesre és az épülõ Csókakõi várra lehetett rálátni. Az intineren lévõ leírás nem volt egyértelmû, nem egyezett a térképpel, de még mielõtt nagyon elmentünk volna másfelé, egy szembejövõ csoport mondta, hogy arrafelé nem találtak Károly-kilátót. Ez a vadiúj kilátó a Gaja-völgy felett.

Az Alba Regia-forrásnál volt a következõ ellenõrzõ pont. A forrásnál a nem ivóvíz tábla elrettentett, de a kutya ivott belõle, és nem lett baja. Az átfestett kék jelzésre tértünk rá, ezen mentünk Fehérvárcsurgóig, a Károlyi Kastélyig. Kétszer is eltûnt a kutya, úgy, hogy hosszú ideig kellett kiabálnom neki. Talán az volt a gond, hogy sokáig együtt mentem egy másik túrázóval, és Vágány azt hihette, hogy õ is a mi falkánk része. Ezért amikor elõl volt, a kutya is követte. Amúgyis az a szokása, hogy elõremegy, de az elõttem haladót nem elõzi meg, ha tudja, hogy õ nem hozzánk tartozik. Azért is gondolom, hogy most mást hitt, mert amikor meg mi mentünk elõre, és a másik túrázó ért utol minket, akkor odament üdvözölni.

A víztározónál már be kellett mennie a vízbe, ott volt egy hosszú rész erdõ nélkül. A kastélyban szerencsére én is tudtam vizet vételezni, és pihenni is tudtunk egy keveset. Le is kellett ülnöm a lépcsõre, pedig ilyet nem szoktam csinálni. Legalábbis alig 10 km megtétele után.

Visszafelé a tó másik oldalán mentünk, így gyakorlatilag megkerültük a tavat. Az út eleje egész jó volt, erdõben mentünk, néha közvetlenül a tóparton. Itt horgásztak is, és figyelni kellett, hogy a kutya nehogy bemenjen a vízbe. Majd hétvégi házak következtek és aszfaltos út. Itt meg az autókra kellett figyelni. Dél körül járt, melege volt mind a kettõnknek. Sajnos a sapkát otthon felejtettem. A tó messze volt a susnyás mögött, víz híján Vágány lefeküdt a fák árnyékába, megvárta míg utolérem, majd elõrement a követekzõ árnyékig. Ha nem volt látóhatáron belül ilyen, akkor azért visszahívtam, nem akartam, hogy messze elmenjen az autók által járt úton. Párszor meghentergõzött a hûsebb fûben, ilyenkor adtam neki vizet is.

Szinte örökkévalóságnak tûnt, de újra beértünk a Gaja-völgybe, immár le a patakhoz. De rögtön el is távolodtunk tõle, mivel fel kellett menni a Bársony-házhoz. Aztán újra le, majd a Vaskereszt érintésével le a patakpartra, ahol természetesen fürdõzés vette kezdetét. Szinte a patakban túrázott a kutya. Tettünk még egy kis kitérõt egy láda kedvéért, abban az útban volt egy kis szint, majd újra fel kellett menni a sípályához, de most a völgy felõl. Kéktúrán jöttem erre pár éve, akkor nehezebbnek tûnt ez az emelkedõ, most a meleg ellenére könnyedebben feljutottam. A sípálya tetejérõl most jobban lehetett fotózni a kilátást, mert nem sütött szembe a nap. Innen leereszkedve már csak a faluban kellett menetelni egy keveset, hogy megérkezzünk a célba.

A túra remek volt, bár a rövidebb, 15 km-es táv tulajdonképpen bemutatta a Gaja-völgy összes látnivalóját. A hosszabb, amin mi voltunk még ehhez hozzátette a tó megkerülését, ami ilyen melegben nem volt valami kellemes, dehát ezt választottuk, ezzel kellett megküzdeni. Nem is a táv, hanem a meleg csinált ki estére.