Böses Weibl

Idei ausztriai túránkat hozzánk képest kicsit extrémre terveztük. Három nap alatt akartunk három 3000-es csúcsot megmászni a Hohe Tauernben. Az elsô a Böses Weibl volt, amit eredetileg a Sonnblick-os túrával együtt akartunk megcsinálni, de akkor elhalasztottuk. Most eljött az alkalom, de sajnos az idôjárás nem volt kegyes hozzánk. Bár lehetett volna rosszabb is.

A hegy neve szabad magyar fordításban "Büdös Ribanc"-ot jelent. Az útjelzô táblákon néha Böses Weibele szerepel. Amúgy van egy másik Böses Weibele nevû hegy Osttirolban valahol Lienz felett. Ez, amit mi megmásztunk Kals am Grossglockner falu felett található.

Mivel a következô napi, második háromezres túránk elég nehéznek ígérkezett, ezért ezen a túrán felmentünk kocsival olyan magasra, amilyen magasra csak lehetett. Ennek érdekében még 9 eurót is fizettünk a mautos úton, ami Kalstól vezet Lucknerhausig. Ott van egy parkoló, és egy ház is. Innen egyébként a Grossglocknerre is lehet túrákat indítani. A parkoló 1948 m magasan van. Rengeteg tonna víz mozgott a fejünk felett, de egyelôre még nem akart lehullani. A völgyekben is felhôk úsztak, amelyek tökéletesen elcseszték a kilátást. Nem láttunk szinte lószart se, pedig remek kilátás lett volna a környékbeli nagyobb hegyekre. Idônként részletek kibukkantak, ahogy ide-oda mozogtak a felhôk.

Az elsô pár km nehezebb volt, mert meredekebb volt a lejtô. Szerpentineztünk erre-arra, majd egy völgyben folytattuk utunkat, ahol egy bôvízû patak zuhogott lefelé. Ebben a patakvölgyben nagyjából szintben haladtunk, csak egy kicsit emelkedtünk. Szabola lemaradt kicsikét, mert növényeket fényképezett. Felértünk egy kimondhatatlan nevû nyeregbe (Peischlachtörl), ott kajáltunk, és kicsit pihentünk is. Személy szerint én nem voltam elfáradva, bár a rohadt sok felhô miatt nem igazán volt sok kedvem a túrázáshoz. Kicsit esett az esô, de szerencsére pont akkor állt el, mielôtt elôvettem volna a poncsót. A hágó 2490 m magasan van, nagyjából félúton felfelé, és szintben is kb. a felénél, vagy kicsivel az alatt.

Próbáltuk kitalálni, hogy melyik lehet a Weibl, de csak sejteni lehetett. Volt egy kétágú hegy elôttünk egy kereszttel a tetején, de az túl közelinek tûnt. Felhôben volt az egész rohadt minden. A térkép szerint egy kisebb gleccser mellett kell elmennünk, de semmi olyan képzôdményt nem láttunk, ami egy gleccserre emlékeztett volna. Aztán ahogy közelebb mentünk, kiderült, hogy valójában a cél van elôttünk. Egészen 3000 méterig tartott az az út, amelyet a térképen szaggatott vonallal jelöltek. Innen pöttyözött úton mentünk tovább. Ez elvileg nehezebben járható ösvényt jelent, és valóban az utolsó 120 m elég nehéz volt. Itt már közvetlenül a hegy alatt voltunk. Elôször a rossz csúcsra kezdtünk el felmenni, a jelek nehezen voltak kivehetôk, a csúcsok meg ködben voltak, nem láttuk, melyiken van a kereszt. Amikor észrevettük, akkor megcéloztuk toronyiránt a másik hegyet. Erre viszont út nem volt, és elég ingatag köveken kellett mászni. Nem volt valami könnyû. Krichard jött eddig a sor végén, most viszont megtáltosodott, és egy gázfröccsel mindenkit beelôzött. A csúcsról úgy tûnt, hogy ez a hegy egy nagy rakás kôhalom, amely rögtön összeomlik. Természetesen nem lehetett látni semmit a felhôk miatt.

Nem maradtunk ott sokat, álldogálva kezdett nagyon hideg lenni. Elkezdett havazni is, de az esôkabátot még mindig nem vettem fel. A legszarabb köves részeken nem akartam a poncsóban bénázni, csak akkor vettem fel, amikor visszaértünk a "szaggatott" vonalas részre. Nem volt jó kedvem lefelé menet. Fájt a lábam, és utálok esôkabátban túrázni. 2700 m alatt a hó esôbe ment át, ami még jobban elcseszte a kedvemet. Alig vártam már, hogy visszérjek végre a törlbe, ahol egy kis bivak is volt. De úgy éreztem, hogy soha nem jutok le oda. Szabola és krichard már messze elôrementek, juhi közvetlenül mögöttem jött. Ô sem érezte magát valami frankón, nem is poénkodott, pedig a buli még csak most kezdôdött.

A bivakban szaboláé 15 percet vártak ránk. Bent ücsörögtek a padon. Amikor elindultunk krichard volt az, aki elôrerohant, mi hárman lemaradtunk. Szerencsére lassan elállt az esô, és kezdett melegem lenni a sapkában és a poncsóban. A felhôk is egyre kevesebben lettek, már tisztábban lehetett látni a szomszédos hegyeket. Megálltam, levettem a poncsót meg a sapkát, és elpakoltam a feleslegessé vált ruhadarabokat. Már csak a meredekebb alsó szakasz volt hátra, viszont itt kezdtem érezni, hogy beázott a bakancsom. És ahogy mentünk egyre lejjebb, egyre jobban tocsogtam a vízben. A többiek is hasonló cipôben jártak, mindenkinek csurom víz volt a cipôje belül. Ráadásul esély sem volt rá, hogy holnapig megszáradna.

A parkolóban megette mindenki a maga konzerv fôzelékét, amire a helyiek is csodájára jártak. Különöen a juhi zsírban tocsogó lencsefôzeléke nyerte el két osztrák nyugdíjas tetszését. Miután elköltöttük kevésbé igényes, de annál kiadósabb estebédünket, visszaindultunk a szállásra, és még világosban oda is értünk.