HÓ-Fejérke Piroska túra 25

Most már rájöttem mi a rossz a teljesítménytúrákban. Elindulni.Reggel korán kelni, amivel még nincs is különösebb gond, ásítva eljutni a túra kiindulópontjához, álmosan benevezni és nekivágni a kijelölt útvonalnak. Mostani túra, amelyre elmentünk a Vértesben volt, ahol még nem jártam. De el szerettem volna mennié s ez a rövidke túra pont kapóra jött. Az idõjárás szerencsére kedvezett nekünk, igaz süthetett volna a nap, de ne legyünk telhetetlenek.Fél kilenckor terveztük az indulást és ennek megfelelõen, negyedre már ott is voltunk Csákberényben.

Olvastam, hogy népszerü ez a túra, de nem gondoltam, hogy ennyire. Utoljára teljesítménytúrán ekkora tömeget a Kinizsi Százason láttam, kiderült hogy több mint ezren indultak az idei HÓfejérke túrán. És nem csak a fanatikusok álltak rajthoz, voltak jóval hatvan felettiek is. Beálltunk a hosszú, kígyózó sorba és emiatt csak 8.50 -kor tudtunk indulni. Tulajdonképpen mindegy volt, csak az ácsorgás és várakozás egy kicsit idegesített.

Miután megkaptuk a nevezési lapokat nekivágtunk a Vértesnek. A sok induló miatt nemigen kellett néznünk a térképet, mert elõttünk is és mögöttünk is népes csoportok baktattak. Hamar kiértünk a faluból, majd betérünk az erdõbe. Földúton haladtunk, nem volt egybefüggõ a hótakaró.Dimbes-dombos terepen bandukoltunk, jelentõsebb emelkedõvel nemigen találkoztunk, csak néhol akadt utunkba egy-egy kisebb pár méteres kaptató. Az elsõ ellenõrzõ pont elõtt volt egy kellemetlen lejtõ, ami nem a meredeksége miatt okozott nehézséget, hanem a megolvadt majd kõkeménnyé fagyott jég miatt, amely vastagon borította be a turistautat, és emiatt oda kellett figyelni ha az ember nem akart seggen csúszva megérkezni a lejtõ aljára.

Az elsõ pecsételõhelynél nem álltunk meg, mentünk tovább egyenesen az Antal árok irányába. Szerencsére a sok túrázó elõttünk már kitaposta az utat, amely a keréknyomokban haladt így errefelé nemigen volt sok csúszkálás. A völgy egyre jobban besükült és én már azon kezdtem gondolkozni, vajon hol van az a szintkülönbség, amelyet a szervezõk a nevezési lapon feltöntettek, amikor egy hirtelen balra fordulattal letérünk az útról és elindultunk a felfelé. A kaptató alja annyira nem volt meredek, de még messze volt a teteje és mire végül felértünk rendesen megizzadtam. Szerencsére a hóban egészen jól lehetett haladni, eljegesednek szinte nyomát se láttam, ami rendesen megnehezítette volna az elõrejutást.Végül nagynehezen elértük a tetõ és elhaladtunk a vadászház mellett.

Haladtunk tovább a megszokott tempónkban, és itt már elég jelentõs hó borította a tájat. Legalább 8-10 cm vastag lehetett, kérdeztem is a Juhit, de azt mondta fingja sincs milyen vastag lehet.Itt is földúton haladtunk tovább, majd kiértünk egy müútra, ami viszont teljesen jeges állapotban kanyargott az erdõben. El kellett mennem mert a természet szólított és el is estem a tükörjégen, de szerencsére nem esett nagyobb bajom.Továbbmentünk az úton és nemsokára elértük a második ellenõrzõ pontot, ahol nápolyit adtak a pecsét mellé. Ittunk, ettünk egy keveset, majd továbbindultunk. Éreztem, hogy a sarkamon újra felgyürõdött a bõr, úgy látszik a lábam még nem szokott hozzá a cipõhöz.

Újra müutas terep következett, nekem sose okozott gondot, ráadásul most jeges-havas réteg borította az egész aszfaltot. Szerencsére itt sem volt csúszós a terep. Kb. egy kilométer után tértünk be az erdõbe, ahol a nagy -10cm- hóban mentünk tovább a túra legmagasabb pontja, a Vén-Cser irányába. Nagyon dühítõ tud lenni, amikor az ember nem tud rendesen lépni, mert ide-oda csúszkál alatta az út. Itt ilyen terep fogadott minket, néha félhangosan káromkodtam mikor lépten-nyomon megcsúsztam. Végül elértük a Vén-Csert ahonnan tovább haladtunk Csókakõ felé.Itt fogadott minket a legnagyobb hó. Bukdácsolva haladtunk elõre az elkerített írtásokkal szabdalt erdõben, majd megkezdtük az ereszkedést a Vár-völgyben.

Az ösvény folyamatosan enyhén lejtett, a völgy szük volt és köves.Hosszan ereszkedtünk lefelé, lassan az egybeföggõ hótakaró is eltünt és mire leértünk a völgy aljára, már csak imitt-amott láttunk havat.Itt várt ránk még egy feladat, nevezetesen fel kellett kapaszkodnunk a csókakõi várromhoz, ahova egy hosszú és meredek lépcsõsor vezetett fel. Ráadásul a lépcsõfokok néhol rendesen le voltak fagyva, így óvatosan kellett lépkednünk. Az emelkedõ nem volt hosszú - azért több mint száz lépcsõfok lehetett- és nemsokára egy keskeny gerincen átlépve ott álltunk a várrom mellett. Éppen felújították a várat, a tatarozási munkálatokhoz szükséges állványok borították be az egész romot. Látszott rajta, hogy dolgoznak vele.A várban megálltunk, ettünk ittunk, felmentünk egészen a vár tetejére. Nem kellett rohannunk hiszen jóval szintidõn belül voltunk. Miután mindenki lepecsételt továbbmentünk. Lent a faluban rengeteg követ láttunk, amint szépen felpakolva sorakoztak, valószínüleg a vár rekonstrukciós munkálataihoz kellenek.

Csókakõ a várból

Laza, könnyú terep következett, az út elõször Csókakõn kanyargott, sikerült is eltévednünk, de szerencsére csak pár száz métert kellett visszafelé mennünk és rátaláltunk a rendes útra. Takaros pincesor mellett vezetett az út, jobbról szántóföldek, balról szõlõ illetve a Vértes sziklái terültek el. Innen már nem volt messze a cél és negyed négykor már benn is voltunk a vendéglõben, ahol mindenki megette a neki járó levest, szarvaspörköltet és gesztenyepürét. Egy kicsi pihi után indultunk haza.