Út az ismeretlenbe

A Kõszegi-hegység az egyik kedvenc helyem Magyarországon, de nem sokszor voltam ott kirándulni. Igazából csak az Írottkõ túrák idején mentem el oda. Ez a túra pont kapóra jött, hogy új dolgokat lássak, mivel olyan helyekre vitt el, amelyek nem annyira ismertek, de szépek, vagy érdekesek. Szándékosan kimaradtak az olyan nevezetességek, mint a Hétforrás vagy az Írott-kõ.

Már az elején jelzetlen úton mentünk fel a hegyoldalba az Ördög-árkon keresztül. Az árok bejáratánál van a Kincs villa, amelynek falán az itiner szerint Magyarország legrégebbi turistajelzése van. Igaz, már elég ütött-kopott állapotban. Az árokban jött velünk szembe egy lány, aki óvatosságra intett minket, mert neki beleállt egy százas szeg a talpába, és ment vissza tetanuszoltásra. Mondjuk az tényleg gázos volt, hogy egy-két helyen sitten kellett áthaladni felfelé az árokban.

Az Ördögárokból kijutva átmentünk a másik vülgybe, ahol a kék kereszt turistajelzés halad felfelé, ezen mentünk mi is a Szálasi bunkerig. Itt igazából nem volt semmi látnivaló, csak egy lezárt faház volt, rajta telefonszámmal, meg tõle nem messze egy körbekerített lyuk. Nem lehetett közel menni hozzá. Eddig végig felfelé jöttünk, jó sok szintet leküzdöttünk már. Most nagyjából szintben haladtunk, elmentünk a Hétforrás és az Óház-tetõ között a szintúton, majd felkapaszkodtunk a Tábor-hegyre. Szerencsére a rendezõk nem a csúcsra tették az ellenõrzõ pontot, ahonnan a fák miatt nem látni semmit, hanem kicsivel lejjebb, ahonnan viszont a Lékai várra és a Schneebergre volt jó rálátás. Ausztriában 2000 m-en még havasak a hegycsúcsok.

Visszatértünk a nyeregbe, és jelzetlen úton haladtunk dél felé. Sajnos a Szikla-forrás is kimaradt az útból, és bár nem volt messze, és bõven idõben is voltunk, nem mentem le hozzá. Krichard nem volt valami jól, fájt a torka. Nála ez azt jelenti, hogy kurvára nincs kedve semmihez, pláne a túrához. Most is végig azt mondogatta, hogy milyen jó lenne otthon aludni. Amikor bevett egy algopirint, akkor kicsit rendbe jött. Ezután sem volt kedve az egészhez, de legalább nemcsak vonszolta magát, hanem normális tempóban tudott jönni.

A Kendigre felmászva elõször nem értettem, hogy ez a hely milyen rejtett értéket képvisel, hiszen csak egy antenna van a tetején. Megkerülve az épületet viszont rendkívül fasza panoráma tárult elénk, fõleg mert kivágták az erdõt is alattunk. Sajnos a panorámaképet elcsesztem. Innen egy köpésre volt a második pont, a Titkos bunker nevû, ami megintcsak az itiner szerint, nem Szálasi bunkere volt, hanem régen kutakat akartak ide fúrni, de nem találtak vizet még 30 m-es mélységben sem. Itt elmentem ládázni, addig krichard aludt egyet. Arra ébredt, hogy egy túrázó megkérdezte tõle, hogy jól van-e, és egy kutya megnyalta az orrát. Szerencséjére ülve aludt, mert különben még rohamhelikoptert is hívtak volna hozzá. De azt mondta, hogy nagyon jól esett neki, ez a 3,5 perces alvás.

A Hörmann-forrásig, pontosabban a forrás melletti parkolóig ballagtunk felfelé, onnan ismét szintben mentünk, és egy meredek lejtõ után értük el az Apostolok fáját. Innen ugyanezen a hegyoldalon kellett felmenni ugyanarra az útra, csak kicsit arrébb. A már említett szintúton kanyarogtunk, immár a Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalán, de nem ezen mentünk le a hegyrõl. (Igazából az Írott-kõ oldalában voltunk.) Felmentünk az országhatárra, a Gyilkos-sziklához, ahol állítólag valaki meghalt, amikor a zöldhatáron akart itt átkelni. Mi a határvonalon mentünk az M és Ö betûvel jelzett köveket követve egészen addig, amíg el nem értük a Sötét-völgyet. Innen már ismét a kék jelzésen haladtunk, egy enyhe emelkedõvel a Kalapos-kõig. Itt megint ládáztam, de nem lett meg az a nyavalyás láda. Pedig benéztem minden sziklaüregbe, de mindenhonnan csak szúnyogok ömlöttek kifelé.

Az Írottkõ túrák a kék háromszög jelzésen jönnek ide fel Bozsok felöl. Mindig is kiváncsi voltam, hogy vajon a piros háromszög jelzés, ami a másik oldalán jön fel a hegynek, hova lyukad ki. A térképemen ugyanis nem szerepel. Hát most megtudtam, ugyanis arra mentünk le. Egy elég durva lejtõvel éri el a Sötét-völgy alsó szakaszát, majd Velem felé fordul. Látszott, hogy krichard szarul van, ugyanis õ rohanni szokott lefelé az ilyen lejtõkön. Most csak mögöttem cammogott.

Velemben nem volt pecsételõhely, csak ittunk egyet egy kútból. Megintcsak jelzetlen úton mentünk fel a Cseke-forrásig, és a védett cédrustól nem messze megkaptuk az utolsó pecsétünket. Innen Cákon és a Pogányokon át mentünk be Kõszegre ugyanazon az útvonalon, ahol az Írottkõ 35 is beér a városba. A végén szinte idegesített a nagy meleg, pedig még messze nem volt 30 fok sem. Mi lesz így nyáron, egyre kevésbé bírom a meleget. Lehet, hogy öregszem, pedig még csak ... Basszus!!!

A túra elsõ rendezés volt, több helyen volt innivaló, házi málnaszörp és házilekvár is. És nem került sokba a nevezési díj, alig volt drágább, mint a "Hol a következõ?". A fordulópontoknál ki volt nyilazva az útvonal, még ott is, ahol volt turistajelzés. eltévedni nem lehetett.

A terv az volt, hogy ezután hazafelé megállunk a Somlónál, és megcsináljuk a Somló 15 éjszakai túrát, de krichard ebbõl már nem kért. Inkább felült egy vonatra Szombathelyen, és hazavonatozott. Én mentem egyedül, és Somlóvásárhelyen találkoztam krichard tesójával, uncsitesójával és két haverjukkal, és velük mentem végig azon a túrán, de az már egy másik leírás.