Pilis 50

Már rég voltunk túrázni, ezért elhatároztuk, hogy valamire most már mindenképpen elmegyünk. Hiányzott az erdõ, a csend, de még a gyaloglás, illetve az utána érzett jól esõ fáradtság. Mivel csak a kirchard ért rá, ezért ketten indultunk útnak. Pedig azért már jó lenne végre ha mind az öten részt vennénk egy túrán. De hát ez van, ketten vágtunk neki a közel ötven kilométeres távnak. Mindenképpen a lelkére kötöttem a krichardnak, hogy a fényképezõgépét hozza el, mert én balga fejjel otthon hagytam az enyémet.

A választás a Pilis 50-re esett. Szeretem azt a környéket, ahol a túra haladt, fõleg a Visegrádi hg. részt. Ráadásul itt van a közelben, ezért nem kellett sokat utazni és veszettül korán kelni, mert a túra Csillaghegyrõl indult. Igaz, hogy indulni csak fél nyolcig lehetett és mi negyed nyolckor vágtunk neki. Nem voltak sokan a rajtban, befizettük a nevezési díjat, majd elindultunk a Róka-hegy irányába.

A Róka-hegyre könnyedén kapaszkodtunk fel, bár túrák elején mindig azon filózok vajon miért indultam el. De ez az állapot csak pár kilométerig tart, aztán inkább élvezem a kirándulást. Az idõjárás is kedvezett nekünk, nem esett az esõ, nem fújt a szél, nem sütött nagyon a nap, meteorológiaiul azt mondhatnánk, nem volt szignifikáns jelenség. Miután felértünk a hegyre, többször is megálltam fényképezni, és ez segített, hogy jobban hozzászokjak a kicsit ismeretlen géphez. Miután kereszteztük a Budakalász-Üröm müutat, elindultunk fel a földúton a Kevély csoportra. Nem szeretem ezt a szakaszt, egyenes, nincs árnyék, az út egyenetlen; még szerencse, hogy nem sütött hétágra a nap, de azért így is megizzadtunk, mire betértünk az erdõbe.

Nem lassítottunk, a folyamatos emelkedõ ellenére sem és lassan magunk mögött hagytuk az Ezüst- ,majd a Nagy-Kevélyt is és megállás nélkül indultunk tovább a Kevély-nyereg felé, ahol az elsõ ellenõrzõ pont leledzett. Mikor odaértünk, pecsételtünk majd indultunk tovább Csobánka felé. Hamar leértünk,majd a falun végighaladva mentünk tovább Pilisszentkereszt irányába. Az út eleinte nyílt terepen haladt, majd beértünk az erdõbe. Nem találkoztunk jelentõsebb emelkedõvel. Itt mondtam elõször a krichardnak, hogy a bakancs újra feltörte a lábamat, de szerencsére már csak az egyiket.

A krichard jól bírta a tempót, azt hiszem ezen a túrán én voltam a gyengébb. Lassan, de biztosan haladva végül elértük a következõ ellenõrzõ pontot, amely a pilisszentkereszti szurdok aljában, a dobogókõi út mellett leledzett. Pecsételtünk, majd megálltunk egy picit enni. Meleg teát vittem, de nem bántam meg. Ültünk vagy öt percet, majd bevetettük magunkat a szurdokba, ami a túra talán egyik legszebb szakasza volt. Nemhiába közkedvelt kirándulóhely. A Dera patak a mészkõsziklákba vájt szurdokban robogott a Duna irányába. A turistaút a szük völgyben haladt felfelé, a patakon számos hidacska ívelt át az egyik partról a másikra, amely alatt a patak csobogott. A szakasz sajnos elég rövid volt, és nemsokára már Pilisszentkereszt elsõ házai között haladtunk.

Nem voltunk fáradtak ezért nem álltunk meg, hanem haladtunk tovább. A következõ ellenõrzõ pont a Mária-padnál volt, de odáig még volt hátra pár kilométer. Mikor négy éve jártunk erre, emlékeimben egy focipálya mellett mentünk a feherbbel, de most nem arra vitt az utunk. Mikor a startlapon található útvonalat követve elvesztettük a jelzést, egy tapasztalt Pilis50-es túrázó megnyugtatott minket, hogy jó úton haladunk. Csinos kis falucska volt, a falu utolsó háza úgy festett, mint egy kúria, kis vízeséssel a kertben.

Jó hogy megfogadtuk a túratárs szavát, mert nemsokára elértük a jelzést, és utána pár perccel már a Mária-padnál pecsételtünk. Az emlékeim szerint innen egy eléggé fárasztó emelkedõ vezetett fel a Két-bükkfa-nyereghez. Nem is csalódtam, elfáradtam, útközben és meg is álltunk. Magamhoz vettem egy kis csokit, majd ittam, elõkaptam egy szendvicset és újra nekilódultunk. A szakasznak szerencsére hamar vége lett és felértünk a nyeregbe. Itt kaptunk egy pohár szódavizet, de nem álltunk meg, krichard nem volt fáradt én pedig az elõbb kipihentem valamennyire magam, ráadásul innen elég hosszan lefelé kell majd menni.

Innen végig ereszkedtünk. Elõször kereszteztük az esztergomi müutat, majd tovább sétáltunk a következõ pont, a Hoffmann kút irányába. Néhol saras volt az út, ez fõleg krichardnak okozott gondot, hiszen cipõje pillanatok alatt átázhatott. Elértük a zöld négyzet jelzést és egy fiatal erdõn keresztül haladtunk. Átkeltünk egy patakon, majd nemsokára elértük a Hoffmann fogadót. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert azt hittem itt lesz a pont, de senki nem várt minket. Miután megnéztük a leírást kiderült, hogy a Hoffmann-kútnál van a pont, ami innen még pár száz méterre volt. Felcaplattunk a ponthoz és pecsételtünk. Tudtuk, hogy az utolsó komolyabb emelkedõ vár ránk, és nekivágtunk.

A Szakó-nyereghez kellett elõször felkaptatnunk, ami rendesen kifárasztott. Fokozatosan lassultam, de nem álltam meg, majd fent a nyeregben gondoltam. Krichard, mint egy zerge, frissen és fáradhatatlanul trappolt elõttem, többször megállt, hogy megvárjon. De végre felértünk, én pedig leültem egy kõre és némi táplálékot vettem magamhoz. Mondjuk a krichard is.

A Dunakanyar a Téry-útról

Az emelkedõknek nem volt még vége, a Tost sziklára még fel kellett kapaszkodnunk. Hamar felértünk, és innen a Téry-úton mentünk tovább Dobogókõ irányába. Nem hiába nevezték el ezt a szakaszt, tényleg nagyon szép, egyes részeken még a Dunakanyart is lehetett látni a magas bükkfák közötti szünetekben. Amúgy az út ismerõs volt számomunkra, és tudtuk, hogy nem meredek. Ez be is igazolódótt, csak két rövidebb emelkedõvel találkoztunk. Az idõjárás elromlott , a szürke felhõk eltakarták a napot és mivel a gerincen haladtunk, az idõnként felélénkülõ szél is eléggé kellemetlenül hatott. Ráadásul az esõ is gyengén cseperegni kezdett, de azért reménykedtünk benne, hogy nagyobb zápor nem kerekedik a dologból.

Szerencsére megúsztuk az elázást és nemsokára felértünk a dobogókõi turistaházhoz, ahol gyorsan pecsételtünk. Aztán átöltöztem, direkt vittem magammal egy másik polót és pulóvert. Nagyon jó volt, hogy az izzadságtól átázott ruhadarabjaim helyett száraz ruhába bújtam. Továbbmentünk. Rossz irányba akartam vezetni krichardot, de szerencsére megnéztük a túraleírást, ami szerint nem jófelé indultunk el. Korrigáltuk a hibát és a Fagyos katona felé meneteltünk tovább. Eleredt azt esõ, de a fák alatt biztonságban haladhattunk. Talán az esõ is rájött, hogy nem sokat árthat nekünk, mert nemsokára abbahagyta.

Hamar elértük a katonát és tovább indultunk a Tölgyikrekhez. Jó pár dagonyás területtel találkoztunk útközben, de szerencsére nem tartottak sokáig az ingoványos szakaszok. A Tölgyikrekig elég sok kilométert meg kellett tennünk, többször úgy éreztem, mintha már évek óta mennénk. De végül feltünt az ismerõs tábla és nemsokára már a pecsét is megszáradt a papírjainkon. Régebben nem tudtam miért tölgyikrek a hely neve, de legutolsó ittjártamkor megtudtam: egy hatalmas tölgyfa áll a tábla mögött pár méterre az erdõben, amelynek törzse szinte közvetlenül a föld felett ágazik ketté. Érdekes hogy a környékén szinte minden fa hasonlóan ágazik szét a talajtól pár centire.

Az utolsó elõtti pont a Lajos-forrás volt, és ahhoz, hogy elérjük még meg kellett kerülnünk a Lom illetve Bölcsõ-hegyet. Botor módon megkérdeztem a pecsételõtõl, hogy emelkedik-e az ut, persze nemleges választ kaptam, amirõl pár méter után kiderült, hogy nemigen fedte a valóságot. Betérve az erdõbe hosszan emelkedtünk felfelé, majd elértük a földutat, ami a két hegy oldalában haladt. Kimásztunk az útra és inkább ott haladtunk a forrás felé. Innentõl már tényleg nem emelkedett. A nap is ki-kisütött a felhõk között néha. Végül elértük a pontot, ahol említették a paprikáskrumplit. A krichard mondta, hogy jól hangzik, ezért elmentünk megnézni, de kár volt. Mikor mondtam, hogy én nem eszek, akkor már neki sem kellett. Hiába bizonygattam, hogy egyen nyugodtan, már nem akart. Igaz, a hideg, pár kanálnyi tengõdõ paprikáskrumpli nemigen mozgatta meg az éhségközpontját. Már régebben találkoztam gyászcincérrel a Pilisben, mikor errefelé bicikliztünk, de most szerencsém volt, mert lencsevégre kaphattuk õket, ráadásul nász idején. Itt a kép. Nem vagyok oda a rovarokért, de ezek a bogarak szerintem tényleg szépek.

Innen lefelé haladtunk, már csak hét kilométert kellett letudnunk. A Janda Vilmos kulcsosháznál meglátogattuk a feherbet és a natasát, akik a túravezetõi tanfolyam keretében sátraztak ott. Beszélgettünk, elsõsorban az esedékes hajtánytúráról és a bécsi kirándulásról, de nem idõztünk sokáig, mert minél hamarabb be szerettünk volna érni a célba. Rég voltunk már ilyen hosszú túrán és el is fáradtunk eléggé, reméltük nem vették zokon, hogy olyan hamar faképnél hagytuk õket. Már csak pár kilométer volt hátra, igaz a nagyobb része Pomázon belül haladt. Nem szerettem ezt a részt se, mert szinte végtelen hosszan kell gyalogolni a házak között.

Végül egész jó idõben értünk a célba, én szerettem volna hat elõtt beérni és ez bõven sikerült, hiszen fél hatra már a kitüzõk is a zsebünkben voltak. Visszautaztunk a kocsiig, majd hazajöttünk.

Nem bántuk meg, hogy résztvettünk ezen a kellemes túrán, a pocsék ellátottság ellenére is. Tavasz volt az erdõben, rengeteg virággal találkoztunk, a szagos müge néhol szõnyeggként borította a talajt az erdõkben, a hagymás fogasír is némely helyen tömegesen virágzott, ibolyákkal találkoztunk lépten-nyomon. Összeségében az idõjárásra sem lehetett panaszunk, és nem is fáradtunk el annyira, mint azt gondoltam.