Grintovec túra

Második napon egy nehezebb túrát néztünk ki magunknak. A hegy neve Grintovec, a maga 2558 méteres tengerszint feletti magasságával a Kamnik Alpok legmagasabb csúcsa. Erre a feherbék nem jöttek velünk, így csak négyen -Kati, krichard, juhi és én - vágtunk neki a hegyeknek. A tervben körülbelül 1600 méteres szintkülönbség és kb 13 km-es túra szerepelt.A túra elsô szakasza a Cojzova Koca nevezetû, a tengerszint felett 1793 méter magasan fekvô hágó és turistaház eléréséig tartott, a második szakaszben pedig a háztól kell feljutnunk a 2558 méter magas csúcsig. Reggel korán indultunk, 7 órakor már a kocsiban ültünk. Kicsit kavarogtunk a szlovén falvak között, de pár kisebb eltévedést számítva egész jól haladtunk és 8 órakor elértük a Kokra patak völgyében azt a leágazót, ahonnan egy mellékút vezetett fel a tervezett kiindulási helyre, Suhadolnikba. De a számításainkba hiba csúszott, a leágazónál egy behajtani tilos táblával találkoztunk, amelyik alatt számunkra érthetetlenül szlovén nyelven volt írva pár sor. Megijedtünk, hogyha behajtunk a kocsit elviszik, felrobbantják és bankrabláshoz használják majd fel, így végül visszatértünk egy kb. száz méterrel hátrább található parkolóba és ott álltunk meg a Kokra patak völgyében.

Ez csak annyiban okozott gondot, hogy a tervbe vett 1600 méteres szintkülönbség 1900-ra, a megteendô út hossza 13 km-rôl 16-ra emelkedett, a nehéznek ígérkezô kirándulás még keményebbé vált.Kipakoltunk, és nekiindultunk. Az elsô két kilométert Suhadolnikig hamar, kb. 45 perc alatt megtettük. Állandóan lemaradoztam, mert találtam pár növényt amit le kellett fotózni. Mikor felértünk az eredeti kiindulási pontra, akkor derült ki, hogy a Kati el tudta olvasni és értelmezni tudta a szlovén feliratot a behajtani tilos tábla alatt, amely semmi mást nem jelentett mint azt hogy behajtani csak saját felelôsségre lehet. Szóval ha valaki ezzel a táblával találkozik, tudja, hogy be lehet hajtani nyugodtan. Aztán az is kiderült hogy nem akartak nekem errôl szólni, mert talán féltek attól hogy bekattanok és sírva fogok fetrengeni a poros úton, miközben a fejemet verem a túrabotommal.

Mindegy, elég az hogy hamar letudtuk ezt a két kilométert és kezdôdhetett az igazi kaland. Az idôjárás remek volt, az égen egyelôre csak pár felhôfoszlány játszadozott a csúcsokkal. Egy nagyobb réten haladtunk keresztül, majd betértünk az erdôbe, de csakis azért hogy pár száz méter megtétele után újra, egy nagyobb kanyar levágása után visszatérjünk rá. Innen pár száz métert mentünk tovább, majd tényleg elindultunk felfelé.

A csúcsot már innen is megcsodálhattuk a Kocnával együtt. Mi tagadás eléggé magasan voltak, és oda fel kell jutnunk. Erdôben haladtunk eléggé meredeken felfelé a Kalski Greben oldalában, majd egy nagyobb vízmosáson keresztül kapaszkodtunk tovább. Itt álltunk meg elôször, ettünk ittunk egy keveset. Az idô továbbra is jó volt, sütött a nap, bár egyre több felhô jelent meg az égen. A vízmosásban nem folyt semmi, ez egy egy kicsit megkönnyítette a továbbjutást, a vízes sziklák elégg tudnak csúszni. Megint "elöltöztem" magam: ismét pulóverben indultam el - szerencsére a kabátomat már nem vettem fel - és rendesen meg is izzadtam, de gondolom mindannyian, igaz ôk rövidujjúban nyomultak. Egyszer csak megtanulom, hogy kell az ilyen kirándulásokon felöltözni:)

Itt egy eléggé meredek szakasz következett, ahogy fel kellett kapaszkodnunk a vízmosás oldalában. Nem volt veszélyes, csak meredek. A rövid kb. 300 méteres szakaszon két lépcsôben értünk fel a kiszáradt patakmeder bal oldalának tetejére. Talán a juhi által készített videón érzékelhetô honnan kapaszkodtunk fel. Innen lazább szakasz következett, ismét erdôben, fák között vezetett a szûk, hangulatos, egyszemélyes kis ösvény. Néhol vigyázni kellett, mert kisebb völgyekben a víz eléggé lehordta a talajt, de ezek a szakaszok sem voltak vészesek. Jegy nélkül egy BKV ellenôrrel való találkozás sokkal életveszélyesebb szituáció.

1400 méteres magasságban lett vége a kis erdei ösvénynek, majd egy aprócska rét következett, ahonnan tovább folytattuk utunkat egy kiszáradt patakmeder mellett. Érdekes, hogy ezen a túrán a kiindulási völgyben folyó Kokra patak kivételével egyetlen felsziní vízfolyással sem találkoztunk, a folyadék amit vittünk szûkösen, de végül elég volt; nem adódott lehetôség hogy feltöltsük a kiürült palackokat. A házig tartó utolsó pár száz méter volt a legnehezebb rész: a turistaút törpefenyôk között, több alternatív útvonalra ágazva haladt meredeken felfelé, néhol 50-70 cm-es természetes lépcsôfokokkal, amelyeket az ösvényen lerohanó víz eléggé lekoptatott már.

Már messzirôl láttuk a házat, de a köves terepen elég nehezen haladtunk elôre. De végre csak felértünk a háromszintes házhoz. A hágó másik oldalán egy kötélpálya volt kiépítve, amely a Kamniska Bistrica völgyébôl indul ide fel. Nem mûködött, úgyhogy nem tudtuk, vajon ez csak teherszállításra használják, vagy személyeket is hoznak fel ide. A felvágott fát biztosan ezzel hozzák fel, mert a placcon jó pár köbméter, felhasogatott fa volt halomba öntve. A ház zárva volt, úgyanúgy ahogy tegnap a Hochstulon, az ablakokon vaslemez. A fenti kis téren több pad állt egymás mellett, valamint valószínûleg egy elektromos áram termelésére alkalmas szélkerék is vadul tekert a szélben. Rajtunk kívül is voltak fent, de ôk már lefelé indultak. Pedig még csak alig múlt dél.

Itt hosszabb pihenôt engedélyeztünk magunknak, a szél elôl egy kisebb kôfal elé telepedtünk le. A szélkerék vadul hajtott a szélben, a felhôk egyre csak szaporodtak, a csúcs hol kilátszott közülük, hol elmerült bennük. Elég lohasztó gondolat volt, hogy már megtettünk 1100 méteres szintkülönbséget és még 700-at kell leküzdeni, hogy feljussunk a csúcsra. De eszünkbe nem jutott visszafordulni. Ettünk, ittunk, elolvastuk a táblákat, amelyek szerint a csúcs már nincs is olyan messze, majd lassan továbbindultunk.

Egy meredekebb ösvényen kellett felkapaszkodnunk a hágótól, majd egy lazább, egyenesebb terep következett. A csúcsot továbbra is kerülgették a felhôk, de most egy hosszabb idôszakra kitisztult az ég a tetô környékén. A hegy oldalában már látszott az ösvény ahol tovább kell majd mennünk. Nemsokára találkoztunk három emberrel, akik közül -mint késôbb nagyon valószínûsítettük - az egyik egy vezetô volt, aki apát és fiát próbált felvinni a csúcsra, de visszafordultak. Állítólag a rossz idô, a sok felhô, villámveszély miatt. Itt egy kicsit azért megijedtem, eddig ez a villámcsapás dolog eszembe se jutott, de ijedtségemet leküzdte a kíváncsiság. A tegnapi hochstuli túrán se történt semmi. Na meg meteorológus lennék vagy mi a fene:) csak meg tudok különböztetni egy Cb-t egy sima congestustól.

Szintben trappoltunk tovább, majd emelkedni kezdtünk. Hiába, még kb 600 métert meg kell tennünk. Szintben. Visszanézve jól látszott a Kalski Greben és az oldalában kitaposott ösvények, majd magasabbra érve már a hegy mindkét csúcsa (Kalski Greben(balra) és Kalska Gora(jobbra)) is jól kivehetô volt; visszanézve pedig a hágót és a házat is láttuk magunk alatt. A ház alatt látható, kiszáradt patakmederre hasonlító meredek szakasz az út, amin mi is felkapaszkodtunk:). De csak innen tûnik borzalomnak.

A környék lassan megváltozott, a növények eltûntek, csak a kômoréna halmok maradtak. Szépen komótosan haladtunk cikk-cakkban felfelé a kövek között. Lassan elmaradtak mellettünk a korábban még nagyon magasnak tûnô sziklák, kiszögellések; megállíthatatlanul törtettünk a csúcs felé, amely már nem lehetett messze. Az intenzív emelkedés miatt a GPS kijelzôjén a magasság értéke is elég gyorsan emelkedett. Többször megálltunk felfelé, de nemsokár már csak 300, 250, 200, 100 méteres szintkülönbség maradt hátra. Juhi egyszer megkérdezte, milyen magasan vagyunk és most már nem érdemes feladni ugye? Nem tudom viccelt-e, de azt válaszoltam, hogy innen már ha kell felrugdossuk.

Aztán a krichard kilôtt és meg sem állt a tetejéig, majd pár perccel késôbb mi is felértünk. Nem volt fantasztikus kilátás, de az égiek megkegyelemeztek nekünk, mert tiszta idôben nézhettünk körül. A felhôk folyamatosan kavarogtak mellettünk, a szomszédos hegyek hol kilátszottak közülük, hol nem. Egyedül északnyugat felé volt masszív köd, arra nem is láttunk semmit a kb 20 perces csúcson tartózkodás alatt. Intenzív csönd vett körül minket, a szél nem süvített, madarak nem csiviteltek, semmi hang, néma kuss. A felhôk ide-oda rohangáltak - fôleg a hágó felett - aminek hatására a mellettünk fekvô völgy is ki-kibukkant a ködbôl, illetve a pár méterrel alacsonyabb, a Grintovectôl keletebbre fekvô Skuta is megmutatta magát. Ismét megjelentek a tavaly is látott fekete, sárga csôrû madarak, amikrôl végre kiderült hogy havasi csókák. Fényképezkedtünk, megcsodáltuk a környéket, csúcsérzés ezerrel, amely az 1900 méteres szint után igencsak jól esett. A szlovénoknál úgy látszik nem szokás keresztet állítani a csúcsra, mert itt sem találtunk, csak egy oszlopot. Na meg pecsétet. Egy fémládába rejtve találták meg a többiek, tudatosan keresték, mert tegnap a Hochstulon is találtunk ilyet. Miután pecsételtünk, ettünk, ittunk, pihentünk, majd lassan felpakoltunk és elindultunk vissza.



Lefelé kicsit gyorsabban tudtunk haladni, de a Kati térde fájni kezdett, ami nem volt jó jel, fôleg arra gondolva, hogy az autó milyen messze van még. A felhôk egyre csak híztak -néha gyenge szitálás is elôfordult- de köztük ki-kisütött a nap.Nem álltunk meg, maximum annyira hogy bevárjuk egymást és negyed hat körül értünk vissza a házhoz. Itt már nem találtunk senkit, a viz és teakészletünk eléggé megcsappant. Itt döntöttünk végül úgy, hogy mi a kricharddal elôremegyünk és - a behajtani tilos tábla alá írt szöveg tudatában - feljövünk az úton ameddig lehet, ennyivel is segítve a többieket.

A kricharddal indultunk vissza. Megpróbáltunk sietni, hogy minél hamarabb leérjünk; úgy számoltuk, hogy pont akkorra érünk vissza Suhadolnikba amikor a juhiék is oda fognak érni. Siettünk, de a ház alatti köves terep kissé visszafogott minket. Kicsit a schneebergi túrára emlékeztetett a dolog, ott történt ugyanis, hogy igencsak sietnük kellett lefelé, hogy minél hamarabb leérjünk. Szerencsére itt nem 13 km volt a lefelé szakasz, csak 8 és abból is már csak 4-5 lehetett vissza.

A kis rétnél kezdett esni az esô. Káromkodások közepette vettem fel magamra az esôkabátot. Utálom ha esik, eléggé le szokott amortizálni mentálisan. Szerencsére fizikáklisan nem:) Siettünk, jó kis nyári zápor szakadt a nyakunkba. Krichard sz@rt mindenre, nem vette fel az esôkabátot, egy szál polóban nyomta tovább. Esôben ereszkedtünk le a meredek, vízmosásos részen is, szerencsére komolyabb baj nélkül. Itt azon kezdtem aggódni, hogyha továbbra is ilyen intezíven fog esni, nehogy a juhiéknak már egy megduzzadt vízfolyással kelljen megküzdeniük. Mikor mi odaértünk, már akkor keskeny patakokban szakadt le a szemközti sziklafalról az esôvíz.

Suhadolniktól kb fél kilométerre hagyta abba, és a nap szinte egybôl kisütött. Szerencsére a fényképezôgép - amit az oldalamra kötött tartóban szoktam vinni - nem ázott el; igencsak ideges lettem volna, ha a fotótermés tönkremegy a rohadt esô miatt. Hamar leértünk a kis házakhoz, majd innen eröltetett menetben zúdultunk le a kocsiig. Felfelé nem is tûnt olyan hosszúnak ez az utolsó szakasz. Kb negyed nyolckor értünk az autóhoz, berámoltunk és indultunk vissza.

Kb 15 perc alatt értünk fel, de a juhiéknak se híre se hamva. Megijedtem, azt hittem valami baj érte ôket az esôben. Fogtam magam és elindultam felfelé. A szembejövô három fickótôl megkérdeztem nem látták-e ôket, de nemleges választ adtak. Igaz, ôk nem arra voltak amerre mi, szóval ez nem jelentett semmit. Ezutûn visszafordultam, mert nem volt nálam telefon. Mikor visszaértem a kocsihoz, krichard akkor írt sms-t a juhinak, hogy mi a f@sz van. Szerencsére válaszoltak, és megnyugodtam; nincs semmi baj, csak lassan tudnak jönni, mert a Katinak már eléggé fájt a térde. Ismét visszamentem értük és éppen sötétedés elôtt értünk ki az erdôbôl. Egy fél órával késôbb már ott kóvályoghattak volna a fák között, mert lámpa nem volt nálunk. De minden ok és kb fél kilenckor indultunk is haza.

Nagyon remek túra kerekedett az egészbôl, a délutáni zápor már csak rossz emlék. Az 1900 méteres szintkülönbség pedig feltette a koronát erre a kirándulásra.