Tojás 40

Húsvéthétfõn pont eljött az ideje, hogy ismét elmentünk egy túrára. Ezúttal az ünnepnaphoz hûen a Tojás 40-re mentünk el kricharddal kettesben. A túra a Városmajorból indult, egy köpésre a Moszkva-tértõl. Elsõ hallásra furcsának tûnhet, hogy a Moszkva-téren túrázunk, de olyan utcácskákon mentünk fel a hegyre, hogy gyakorlatilag alig találkoztunk autóval, pláne nem reggel 7 óra elõtt. Csak kereszteztük a forgalmas utakat. A sok aszfalt sem zavart, hiszen még csak éppen elindultunk, nem szoktunk még hozzá a puhább földesúthoz. Olykor elég húzós volt felmenni a meredek utcákon, fõleg a Diána utcai vagy 300 lépcsõn. De elég simán haladtunk, még kettesével is tudtuk szedni a lépcsõket.

Aztán a Széchenyi-hegyen elfogytak a lépcsõk, és kicsit távolabb a Normafánál egy rövid idõre el is hagytuk az aszfaltburkolatot, amire csak késõbb, a Budakeszi úton tértünk vissza. Miután magunk mögött tudhattuk a túra elsõ és egyben leghosszabb emelkedõjét, lazán ballagtunk tovább, de az 5 km/h-s átlagot tudtuk tartani.

A Széchenyi-hegytõl sokat mentünk lefelé, egészen addig a pontig, ahol az 56-os villamos útvonalát kereszteztük. Innen ismét hosszú lépcsõzés után a Guckler-sziklához jutottunk fel, ahol pár percre leültünk inni, a túra során elõször. Közben panorámaképet készítettem a környezõ hegyekrõl. Kint a szikláról még a Gellért-hegyet és a Szabadság-szobrot is lehetett látni. Innen rövid ideig még szintben haladtunk, majd egy rövidebb emelkedõ után feljutottunk az Árpád-kilátóhoz, ahonnan a másik oldalra, a Rózsadombra és a Dunára volt kilátás. Azonban itt már benõtték a fák a kilátást, nem úgy, mint a másik oldalon a sziklaormon.



Innen nem messze volt a frissítõpont, zsíros illetve parizeres kenyérrel. Felmentünk szinte egészen a Felsõ-kecske-hegyi TV-toronyhoz, ahonnan egy meredek lejtõvel lejutottunk a Guckler-körútra. A jeleket nem néztük, csak úgy az orrunk után mentünk. A körúton viszont eltûntek a jelek, de szalagok jelentek meg helyettük. Kényelmes ez az út, végig szintben halad, egy-egy helyen még a városra is van kilátás a meredek hegyoldalról. a Virágos-nyereg után átkeltünk a hegyek másik oldalára, és egy hosszabb erdõtlen szakasz után éreztük a nap erején, hogy már jócskán benne vagyunk a délelõttben.

A Csúcs-hegyet nyugati oldalról kerültük meg, ezt követõen pedig elértük Budapest közigazgatási határát. Tehát egészen eddig, körülbelül 20 km-t végig Budapesten belül mentünk. Itt továbbra is csak szalagokat láttunk, zöld jeleket szinte alig, vagy egyáltalán nem. Az itinert nem olvastuk el részletesen, csak annyit, hogy végig a zöld jelzésen kell haladni. Elõvettük a térképet, és az alapján követtük a talmi zöld jelzést.

A hosszabb, emelkedõben és lejtõben szegény terepen krichard elérkezettnek érezte az idõt egy újabb kajálásra. Kiértünk az erdõbõl és feltûntek a Pilis hegyei, elõterükben a rózsaszín bevásárlóközponttal. Bal lábszáram kezdett kicsit fájni, ami már a Téry 50 után elõjött. Kicsit sántítottam, fõleg Solymárra beérve az emelkedõ utcán felfelé. Jól is esett a kocsmában, hogy egy kicsit leülhettem.

Sikerült még mindig tartani az 5-ös átlagot, annak ellenére, hogy az utóbbi kilométereken lelassultunk miattam. És még dél sem volt. A most jövõ emelkedõn szintén nem mentünk valami gyorsan, és érdekes módon az erdõbe beérve egyre csak szelidült a part. Átkeltünk a Solymárt és Nagykovácsit elválasztó gerincen, ahol megkaptuk az utolsó pecsétünket, innen már csak 9 km volt hátra a célig.

Irgalmatlan soknak tûnt, mire leértünk Nagykovácsira, viszont onnan meglepõen gyorsnak ment minden. Fõleg az erdei szakaszon. Többször ráléptem kis kövekre, és pont olyan rossz helyen történt, hogy lezsibbadt az egész lábfejem. Ugyan ezek csak átmeneti jelenségek voltak, de roppant kellemetlen érzés volt. A bal lábamon már szinte megszoktam a fájdalmat, ezzel még a világból is kigyalogoltam volna. Más gond nem volt. Krichard állítása szerint nyert egy vízhólyagot a talpára, de a mozgáskultúráján ez nem látszódott. Meg az sem, hogy már az idejét se tudja, hogy mikor túrázott.

Az erdõbõl kiérve már láttuk Telkit, de azért az utolsó emelkedõ a falu fõutcáján rohadtul nem hiányzott. A rendezõk részérõl a pontosság volt kiemelkedõ: az itiner is pontos volt, nem voltak benne ellentmondások, minden ellenõrzõ ponton ki volt írva az eltelt út, és a következõ pont távolsága. Még tojáscsokit is adtak, és nem a gagyi fajtából.