Konrád menet

Az egyik olyan túránk amelyre nem autóval mentünk. Elnéztem a menetrendet és teljesen meg voltam gyõzõdve arról, hogy Dobogókõ és Esztergom között délután nincs járat. És emiatt nem tudtunk volna visszamenni a kocsihoz, ha Egomban hagyjuk. Ezt nem panaszkodásként írom, csak amiatt, hogy nagyon korán kellett kelni ahhoz hogy normálisan elkészülve elérjük az Esztergomba induló buszt. Amúgy van járat Egom és Dobogókõ között.

Utólag nem volt rossz, de akkor reggel eléggé kellemetlenül érintett a korán kelés. Még szerencse hogy az évszakhoz képest jóval melegebb volt:). Juhi eléggé unottan és álmosan érkezett. Hamar kiértünk a célállomásra, majd meg is találtuk a starthelyet és azonnal neki is vágtunk a távnak. A túra nem könnyû, a maga 1100 méter szintkülönbségével, ha tekintetbe vesszük hogy csak 28 kilométerrõl van szó. Ez már az elsõ métereken érzõdött, mivel a kezdeti szakasz az esztergomi szõlõk és vikendtelkek mellett vezetett fel a Vaskapu turistaházig. A kilátás remek errefelé, de ezért meg is kellett küzdenünk.

A feherb elõzetes elõrejelzése szerint tisztuló égbolt és élénk szél várt ránk. A szél gyengén fújdogált és nyugat felõl már látszott, hogy felszakadozik a felhõzet. A kaptató közben többször is megálltunk, hogy visszanézzünk. A távolban a Gerecse, a Nagy-Gete, a Duna, illetve Szlovákia látszódott. Végül felértünk a turistaházhoz, ahol pecsételtünk.

Ez a túra egy katonai hagyományörzõ túraként volt meghirdetve és a pontõrök korhû ruhákban vártak minket. A turistaháznál pecsételtünk, majd indultunk tovább. Elvileg Diósvölgy felé kellett volna mennünk, de az itiner és a tapasztalat is azt mutatta, hogy a jelzések kegyetlenül elhanyagoltak errefelé. Ezért a szervezõk végigszalagozták az utat, és igy sokkal könnyebben haladtunk, mintha össze-vissza keresgéltük volna a nemlétezõ jelzéseket.

A Vaskaputól lefelé az elsõ szakasz néhol eléggé meredek, bozótós, kitaposatlan volt, de aztán laza terepen haladtunk tovább, mezõkön vágtunk át és már itt láttuk a Sasfészek turistaház fehér foltját a Fekete-hegy oldalában. De addig még sok kilométert kellett leküzdenünk. Elértük a második ellenörzõpontot a Barát-kúti vadászháznál. Itt is németek vártak minket; kiegészítésként többféle gépfegyver és gépkarabély is hevert a fûben.

Nemrég döntöttük el, hogy belevágunk a Pilisi Parkerdõ forrásai túramozgalomba, amelynek keretében a Pilisben 50 különbözõ forrást kell megkeresni. Mivel a Barát-kút is köztük volt, ezért ha már itt állunk mellette, akkor meg is kerestük. Pár fénykép, majd folytattuk a túránkat.

A nap kisütött a szél alig fújt, igazi tavaszi idõ kísérte utunkat. Lefelé haladtunk, a Fekete-hegy minden lépéssel egyre nyomasztóbban magasodott felénk. Útközben megtaláltuk a Ráró-kutat is, amely szintén szerepel a felkeresendõ források listájában. Aztán emelkedni kezdtünk. Elõször felkapaszkodtunk az Esztergom-KétBükkfaNyereg mûutig, majd tovább indultunk a Háromszáz garádics irányába, amely felvezet minket a hegy tetejére. Azért elfáradtam, meg is kellett állnom enni ezt-azt, hogy visszenyerjem az energiát. A kaptató mit sem változott, ugyanolyan meredeken haladt felfelé a hegy oldalában. És nemcsak a meredekséggel, hanem az oldalirányú lejtéssel is meg kellett küzdenünk. A kiálló kövek a rájuktapadt földtõl csúszósak voltak, én pedig az ilyen "eltanyálós" szakaszokat szinte ösztönösen mindig megtalálom. De szerencsére nem estem el egyszer sem:)

Nemsokára kereszteztünk egy erdészeti utat, majd tovább haladtunk a turistaház irányába. Innen még pár száz métert mentünk felfelé, majd el is értünk a hegygerinc szinte legszélén álló házhoz, ahol zsíroskenyér, forralt bor és tea várt minket. Ettem egy kenyeret; még élénken élt bennem a vulkántúrán elkövetett balgaság. Juhi is zabált, majd pár perces pihenõ után indultunk tovább a Pilis nyereg felé. A nap sütött a szél élénken fújt, de nagyon kellemes volt minden, ráadásul már az út sem emelkedett, mert nem volt hova.

Könnyû séta után értünk el a nyeregbe és szerencsére lefelé, Pilisszentlélek irányába haladtunk tovább. Juhival beszélgettünk, de nem érdekelte a túra így inkább arról beszéltünk. Meg minden másról is kivéve a túrát:) Mielõtt beértünk a faluba, ismét találtunk egy keresendõ kutat, a Szent László forrást. Fénykép készítés és mentünk is tovább. A faluban egy kocsmába helyezték a pecsételõhelyet, ahol az eddigi legtöbb "katonát" láttuk. Sõt, egy hernyótalpas harci jármû is a kiállításhoz tartozott. Itt szintén akadt zsíroskenyér. Juhi ivott volna egy sört, de én nem akartam. Igy õ is lemondott róla, és indultunk tovább. Nem volt értelme hosszasan megállni.

A faluból kierve egy mûúton trappoltunk tovább. Elhaladtunk a Pálos rend egyik kolostorromja mellett, majd elértük a gerincet, ahol tovább gyalogoltunk a Hoffmann fogadó irányába. Rövid séta után oda is értünk. A pecsételõhely- ahogy a Pilis50-en - most sem a fogadónál hanem pár száz méterrel feljebb, a Hoffmann kútnál volt. Ez a kút szintén szükséges a számunkra, így lefotóztuk. Önkiszolgáló ellenörzõpontra akadtunk: a faasztalon magányosan hevert a tintapad és a pecsét is.

Innen a Szakó-nyeregbe vezetett az út. Számomra ismerõs volt a szakasz és eléggé rosszul bírtam anno. De most minden flottul ment, kifáradtam természetesen, viszont nem merültem ki teljesen, még a Tost-sziklák mellett felvezetõ rövid, meredek szakaszt is legyûrtem. Na nem könnyedén, csak komótosan:). Innen már könnyû a menet; csak a Téry úton kell végigmenni a gerincen és máris fent vagyunk a csúcson. Ez a "végigmenni" azért három vagy még több kilométert jelent, de szerencsére nem emelkedik irdatlan módon.

A szél felélénkült, a nap már jó ideje nem sütött ránk, csak a távolban, a Naszályt világította meg. Itt jutott eszembe, hogy idén tervezzük a Kinizsit és most még csak 28 km-t tettem meg máris eléggé kivagyok. Mi lesz májusban?

Lassan elértük a Rám-szakadék felõl érkezõ sárga jelzést; innen már tényleg nem maradt sok hátra. Ezen a szakaszon elég sok turistával találkoztunk köszönhetõen a jó idõnek, majd nemsokára be is léptünk az Eötvös Lóránd turistamúzeum ajtaján, ahol gyorsan lepecsételték az oroszok a papírjainkat. Kitûzõt nem kaptunk csak emléklapot, de a túrán nem kellett nevezési díjat fizetni, így a kitûzõhiányt egyáltalán nem lehet felróni.

Fél háromra értünk fel, 6 és fél óra alatt teljesítettük a távot. Nem rossz. De a Kinizsihez több kell! Mármint nem idõre gondolva, hanem a kitartásra. Hogy a juhi mennyire fáradt el, nem tudom, nem árulta el. A buszunk 4 órakor indult vissza, addig akadt még másfél óránk. Juhi babgulyást akart enni, egyik régi emléke alapján van itt valahol egy hely ahol adnak levest. De pechére zárva volt a büfé, így betérünk a menedékházba és ittünk egy üveg sört. Sört túrán! Juhi sokat témázott a büfés lányon, de kénytelen-kelletlen el kellett jönnünk, mielõtt megkérdezhette volna hogy fent van-e az iwiwen. Hiába, a juhi ilyen.

Kemény, de jó túrán vettünk részt. Tény, hogy az idõjárási viszontagságokat megúsztuk, mert ugyanez a kirándulás 10-20-centis hóban még nehezebb lett volna. A szervezésre nem lehetett panasz, az útvonal jól követhetõ volt.