Mátrabérc

Ha kiterítünk magunk elé egy olyan Mátra térképet, amelyen a szintvonalakon kívül domborzati árnyékolás is van, akkor azt láthatjuk, hogy a Mátra fõ gerince S alakot formáz kelet-nyugati irányban. Na, ezen az S betûn halad végig ez a túra. Kicsit durván néz ki, hogy reggel elindulunk a térkép jobb szélérõl, este pedig a bal szélére érünk. A gerinc nem olyan, mint mondjuk az Alacsony-Tátrában, ahol magán a gerincen kevés a szint. Itt ez kvázi a legmagasabb csúcsokat összekötõ vonal, ahol fel-le kell menni a hegyeken. Épp ezért ilyen nagy a túra szintemelkedése. És pont ezért csak ennyi, hiszen ha le kellene errõl menni, akkor sokkal többet kéne menni aztán fölfelé is.

Már háromszor próbáltam ezt a túrát, de csak egyszer értem célba, akkor is késve. Utoljára tíz évvel ezelõtt próbálkoztam, azóta sem fordult meg a fejemben, hogy újra nekiinduljak. Most elérkezettnek láttam az idõt, jobb formában éreztem magam, mint akkor, és az idõjárás is remeknek ígérkezett. Csak krichard vállalta, hogy velem tart, de Atist sikerült rávenni, hogy depózzon nekünk.

6.17-kor indultunk papír szerint, és már az elsõ métereken, az aszfaltúton elkezdte nyomni a cipõ a jobb bokámat. Nem tudom, mi a francért, akárhogy igazgattam, nem lett jobb, csak reméltem, hogy megszokom majd. Szerencsére emelkedõkön nem éreztem ezt. Az elsõ komoly emelkedõ a Kalapos-tetõ volt. Többször át kellett mászni kerítéseken, és tüskés szederbokrok is nehezítették az utat. Egy-két helyen fel is szaggatták a lábamat, de csak ezek miatt nem fogok hosszúnadrágban megrohadni napközben. A kb. 5 km-re lévõ Gazos-kõi kilátópontot 1 óra alatt el is értük, ami nem olyan rossz eredmény tõlünk itt az elején. De ez még csak bemelegítés volt ahhoz képest, ami következett.

Meredek, ám rövid lejtõ után ereszkedtünk le, majd a Remete-tetõt megkerülve elértük a Jóidõ-nyakat, ami egy nyereg a Mátra gerincén. Az errõl elnevezett forrásból szivárgott a víz, de nem a rendes helyén, hanem a foglalat alatt. A forrásnál egy éles jobb kanyarral rátértünk az elsõ igazán durva emelkedõre, amely a Szederjes-tetõre vitt fel minket. Már itt, alig 7 km-rel a rajt után éreztem, hogy sokkal jobban megy a túra, mint tíz évvel ezelõtt. Akkor is hasonló tempóban mentem ugyan, de ez az emelkedõ mindig megfogott, és úgy vánszorogtam fel rá, többször is meg kellett állnom inni. Most megállás nélkül ment, és az tény, hogy úgy éreztem, hogy a tüdõm valahol lentmaradt a lejtõ aljában, de ez az érzés azonnal elmúlt, ahogy felértem a tetõre. A Szederjes-tetõrõl lefelé az út szintén nem semmi, de itt a túrabot segítségével sikerült gyorsan leszáguldani. Pontosabban leporozni, mert szárazság volt, krichard meg nem bírt magával, és szinte lerohant.

A következõ hegy a Jagus, innen látszik Recsk a kõbányával, illetve utunk elkövetkezõ hegyei is nyugati irányban: az Oroszlánvár, a Cserepes-tetõ és a Nagy-Szár-hegy egyre magasabbra ívelõ ormai, majd a végén a Kékes tömbje zárja le a kilátást a TV-toronnyal. A Jagusról eléggé le kellett menni a Domoszlói-kapuhoz, ami szintén egy nyeregpont, vagy ha úgy tetszik egy szoros, ami a tõle délre lévõ faluról kapta a nevét. Itt vezették át az elektromos vezetéket a hegységen, és erdészeti út is visz át rajta. Az Oroszlánvárhoz egy roppant meredek, ámde rövid emelkedõ visz fel. A Kékesig talán ez a legdurvább. Itt már meg kellett állnom egy fél perc erejéig. Fent a tetõn megkerültük a vár romjait, megkaptuk elsõ pecsétünket, és azonnal indultunk is tovább, hogy a Kékes elõtt meghágjuk a két nagy hegyet.

A Cserepes-tetõre sûrû fenyvesben visz fel az út. Egyes részei nagyon meredekek, viszont vannak benne pihentetõbb szakaszok. Egymást érték az emberek, sokszor nekem is elõznöm kellett, ekkor kicsit megnyomtam a gombot, de aztán hamar kifulladtam, és meg kellett állnom. Krichard tanácsára ezt követõen inkább lassabb, de egyenletesebb tempóban vettem az emelkedõket. Aminek meg is lett a hatása, a Nagy-Szár-hegyen már megállás nélkül felmentem, csak a tetõn álltunk meg egy rövid ivászat erejéig. És ha már megálltunk lefényképeztem az erõmût is. Úgy beszéltük meg, hogy a Markazi-kapunál megállunk kajálni, hogy ne dögöljünk ki a Kékesre vezetõ hosszú emelkedõn. Addig szinte csak lefelé kellett menni, amit gyorsan abszolváltunk. A Markazi-kapu, szintén hasonló domborzati képzõdmény, mint a domoszlói, csak kicsit magasabban van. A cipõ még mindig nyomta a jobb bokámat, megpróbáltam hát leragasztani a lábamat. Nem törte fel a cipõ, még csak piros sem volt. Természetesen a ragtapasz sem tartott sokáig, de úgy látszik hozzászoktam a cipõhöz, vagy az a lábamhoz, mert ez után már alig éreztem a fájdalmat.

Sajnos finom szendvicset csomagoltam magamnak, amit nehéz volt abbahagyni. De nem akartam nagyon bezabálni sem. Nekiindultunk hát a Kékesnek. A Disznó-kõig, szerpentines, enyhén emelkedõ út van, szinte kellemes. Csak azon venni észre, hogy emelkedünk, hogy a Markazi-kapunál lévõ erdei út már messze alattunk van. A Disznó-kõrõl is remek a kilátás, de most leszartuk. Sajnos ez a túra nem olyan, hogy nagyon sokat lehessen nézelõdni. Nincs idõ rá. Inkább nyomtuk tovább, a már meredekebbé váló emelkedõt. A legdurvább közvetlenül a Sas-kõ alatti rész. Itt sem megyünk fel az emlékmûig. Krichard nagyon sokat segített azzal, hogy ment elõttem, és tudtam követni a tempóját. Erre akkor jöttem rá, amikor egyszer én kerültem elõre, és valami nem stimmelt, nehezebb volt menni. Na, ezek után mindig elõreküldtem, úgysem tudtam volna nála gyorsabban menni. Amikor mentünk felfelé a Kékesre, a legutolsó emelkedõn, megint éreztem, hogy sokkal jobban bírom, mint tíz éve. Akkor itt kétszer is le kellett ülnöm, most megállás nélkül értünk fel az ország tetejére. Kezdtem komolyan elhinni, hogy bírni fogom a végén is, de persze addig még rengeteg akadály van. És annak ellenére éreztem ezt, hogy nem voltunk olyan baromi gyorsak, 4 és fél óra volt idáig az út, de már 1500 szint megvan a 2700-ból és 20 km az 56-ból.

Kékesen választottam egy langyosabb pohár levest, megittuk, telcsiztünk juhival, megbeszéltük, hogy a Mátra-nyeregben talizunk. Innen a lehetõ legszarabb lejtõn mentünk le, a Sombokor felé a sárgán. Tudtam, hogy krichard lejtõspecialista, de azok után, amit itt levágott, a szám is tátva maradt. Én a bottal balfaszkodtam lefelé, csak arra figyeltem, hogy jó helyre lépjek, és ne menjen ki a bokám, vagy ne hasaljak el a porban. Mikor egyszer felnéztem, õ sehol sem volt. Egyszerûen eltûnt, csak a lejtõ alján láttam, hogy ücsörög egy farakáson, mintha a villamost várná. Azt mondta, unta a lejtõs terepet, és minél gyorsabban túl akart lenni rajta. Én meg aztán azzal szarakodtam, hogy a botom becsúszott végét újra kihúzzam, amivel azt értem el, hogy a kezem is elfáradt közben. Több kilométerig tartott, mire sikerült megcsinálnom. Lassan oda is értünk a galyatetõi elágazóhoz, ahol kicseréltem a vizes palackot egy bontatlanra, krichard meg feltankolt körtékkel. Atis rendes csávó volt, nem unatkozott az 5 óra alatt, amíg elvoltunk. Húzott fel vizet a parádi csevicénél a kútból, megmérte Kékesen a Disznó-kutat, Magyarország legmagasabban fakadó forrását, és akár még palacsintát is hozott volna nekünk Mátraházáról, ha megkérjük rá.

Szép lassan mentünk fel a Csór-hegyre a következõ ellenõrzõ pontra. A kilátó már régóta életveszélyes volt, mostanra össze is omlott, vagy kivágták, vagy mittudomén mi lelte, de el volt dõlve a bokrok közé. Innen Galyatetõig 5 km az út, de ez már más, mint eddig. Nincs hullámvasút feeling, csak egy gerincen kell végigmenni, ahonnan szép kilátás nyílik Parádsasvár felé, majd egy lejtõs szakasz után a galyatetõi mûúttal párhuzamosan haladtunk. Volt itt egy "mozgó" ellenõrzõ állomás, akik nem mozogtak, csak ültek. Gondolom azt akarták kiküszöbölni, nehogy valaki busszal vagy kocsival menjen fel Galyatetõre. A Nagy-Lápafõre egy napsütötte, meredek út vitt fel, innen erdõ híján szépen látszódott a Sirok és Kékes közti hullámvasutazás, de messzebb a Bükk tömbje is kivehetõ volt, oldalában fehérlett a Bél-kõ mészkõsziklája. A csúcson ivászat következett, valahogy nagyon jól esett a balfi ásványvíz. Mintha sós lett volna kicsit, és a buborékok is nagyon jól estek. Aztán persze a benyelt gázok késõbb az arcomon át távoztak belõlem. Rögtön ezután frissítõpont jött, megkóstoltuk a málnaszörpöt szódával. Viszont kezdtünk mind a ketten rohadt éhesek lenni, más a gyomrom is korgott. De Galyáig már nem akartunk megállni, itt van már 1,5 km-re, a juhi meg epekedve vár már minket. Távollétünkben a tirisztoros villanymozdony kapcsolási rajzát tanulmányozta, de azt mondta, nem sokáig jutott el vele.



Galyatetõn két szendvicset is megettem, plusz még csokit. Kólát is ittam, ami nem nálunk volt, mert akkor rögtön elfogyott volna. Elõvigyázatosságból juhinál hagytuk a kocsiban. Hideg volt még, nem lehetett gyorsan inni belõle. A sok por rászáradt az izzadt lábamra, szívesen lemostam volna a pofámmal együtt, de nem volt mûködõ kút itt. Kezdett izomfájdalmam lenni a lábamban, és féltem, hogy begörcsöl. A krémet meg nem akartam volna a koszos lábamra kenni. A büféslobbi erõsebb volt gondolom, nem nyitották meg a kutakat. A pecsételõhely a kilátónál volt, juhi eddig jött velünk. A következõ talihely Mátrakeresztesen lesz cirka 3 óra múlva.

Sokáig nincs most keményebb emelkedõ. Kvázi szintben visz az út a csillagvizsgálóig, de persze azért itt is vannak kisebb lejtõk és emelkedõk. Egy sípályáról szépen látszódott a Karancs, de még a távolabbi Alacsony-Tátra is kivehetõ volt. Mátraszentlászlón hideg és jó cukros teával vártak, ami nagyon jól esett. A mosdóban sikerült lábat és pofát is mosni. A hideg víz ellenére nem görcsölt be a lábam se most, se az utolsó kilométereken. Mondjuk nem vagyok oda nagyon az ilyen izomlazító krémekért, de biztos hasznosak. Kicsit meglepõdtem, hogy relatíve hosszú lejtõ következett, ahhoz képest, hogy egy kilátóhoz kellett felmenni. De aztán az emelkedõ is jött, ami nem volt vészes. Vörös-kõtõl a Mátra-bércen mentünk, ahol továbbra is az elõzõekhez képest szinte unalmas volt az út. Sokan utolértek minket, összetömörült a banda. Aztán kisvártatva megint csak kettesben maradtunk. Aki gyorsabb volt, az elfutott, aki lassabb, azt mi hagytuk el. Az egyik kanyar után megláttuk Ágasvár fenyegetõ kúpját. Krichard kiakadt kicsit, õ még nem volt erre, bár a Mátrában nagyon sokat kirándult még a pre-dendeócsés idõkben. Jól esett a tudat, hogy ez az utolsó elõtti akadály. És viszonylag könnyen ment. Meg is lepõdtem magamon, hogy megállás nélkül leküzdöttük, sõt krichard sem volt elõttem, hogy húzzon. A lefeléúton sem fickándozott annyira, mint a Kékesen, ez már õt is lefékezte, de így is nagyságrendekkel gyorsabban ment lefelé, mint én. A lejtõk kezdték kifárasztani a combjaimat, azokkal fékeztem ugyanis. Lehet, hogy valamit elrontok?

A lejtõ aljában, a turistaháznál csak annyira állunk meg, hogy feltöltöm vízzel a palackot, és tovább gurulunk lefelé, a most már szelídebb lejtõn, aminek alig akar végeszakadni. Elértük a Csörgõ-patakot, és már nyílegyenesen megyünk Mátrakeresztes irányába. Pár éve elárasztotta a falut egy zivatart követõ áradás, de most alig volt víz a mederben. A tervezettnél jóval többet töltöttünk a faluban. Le is ültünk, a túra során talán másodszor. Normális kaját egyikünk sem akart enni, de szilárd és folyékony édességet egyaránt tettünk az arcunkba. Az itineren lévõ idõbeosztás szerint pont akkor indultunk el, amikor kellett, de maradék 13 km-re még több, mint 3 óránk volt.

Nekiestünk a Muzslának, de csak ésszel. Meredekkel indul, majd lankadnak a bércek, sõt egyes helyeken nagyon kellemes erdei út vezet fel a hegyoldalban. Most én mentem elõl, krichard mögöttem jött, néha megvártam én is. Megfordult a felállás, ezen az emelkedõn most én húztam õt. Úgy éreztem, hogy nem tudok megállni, valami húzott felfelé. Talán az is benne volt, hogy már ez az utolsó hegy, aztán már csak 7 km lejtõ a célig. 45 perc alatt elértük a Nyikom-nyerget, ami 3,7 km a faluból. Kicsit visszafogtuk a lovakat, és innen a három huplin már lassabban mentünk fel. A harmadik volt a legszadibb, de végül 1 óra 10 perc alatt felértünk a Muzslára. Életemben nem örültem ennyire egy csúcskõ látványának, mint akkor. Erre vártam már azóta, hogy év elején elhatároztam, eljövök erre a túrára. A hegy egyébként az alatta futó 21-es útról is látszik, sõt az autópályáról is kivehetõ. Tisztán látszik még messzirõl is a több hupli, amiken átjöttünk, de a lefelé menõ oldalon is van belõlük, szerencsére azok nem annyira nagyok. A csúcson leültünk, ettünk éretlen körtét. A hosszú lejtõ a combjaimat kezdte ki, de szerencsére nem görcsöltek be. Túrákon nem szokott izomfájdalmam lenni, de a 2700 m megtette a hatását. Furi, de a Muzslától van még 30 m szint, ami ha belegondolunk egy tízemeletes magassága, senki sem esne le szívesen onnan. De itt már röhejesnek tûnt.

Végül 12.32 alatt lett meg a túra. Szabolának is hasonló ideje volt, de õ nem vitt botot és nem kísérte depó, csak a rajtba meg a célba mentünk el érte. És a leírása alapján kétszer is a padlón volt, de mégis továbbment és nem adta fel. Én nem éreztem semmi holtpontot a túra alatt, és - ami ritkaság - nem is rinyáltam, hogy nem lesz meg. A célban úgy éreztem magam, mint aki végigrohant egy hegységrendszeren.