Olajos körút - 30

Bár azt hittük nem érünk oda csak éppenhogy 9-re, mégis fél kilenckor begördültünk a parkolóba. Beneveztünk a 30 kilométeres szakaszra, majd el is indultunk, szinte azonnal. A fõútra érve rögtön rossz irányba fordultunk, de szerencsére sikerült hamar korrigálni a hibát és pár perc múlva már mélyen a borospincés házak között sétáltunk az aszfaltúton. A táj szép volt, a nap sütött és nagyon fülledt meleg volt. Körbenézve nem láttunk mást csak dombokat, ez így egyszerû lesz, gondoltam.

Mentünk pár kilométert, majd kiértünk egy hatalmas tisztásra. Tõlünk balra csövek álltak ki a földbõl. Tisztára úgy néztek ki, mintha egy elhagyatott gáznyomásszabályozó állomás csõcsonkjai lennének, mint késõbb kiderült nem errõl volt szó. Elértük az elsõ ellenõrzõ pontot, ez egy facsoport mellett volt, a nagy mezõ közepén, közel a kisvasút síneihez. Itt közölték velünk, hogy a Budafai arborétumnál lesz majd zsíroskenyér meg üdítõ is. Gondoltam jó messze van az még.

Továbbmenve a vasutat kereszteztük, majd a sinek jobb oldalalán beértünk Kerettyébe. Itt természetesen azonnal rossz irányba fordultunk és csak pár száz méter megtétele után jöttünk rá, hogy a faluba érkezéskor pont az ellenkezõ irányba kellett volna menni. Visszafordultunk és újra végigszenvedtük az aszfaltos forró utat, majd végre a piroson továbbhaladva beértünk egy kicsit árnyékosabb részre.

A földesút amin haladtunk teljesen gazos volt, szabola biztos méterenként megállt volna fotózni a vadvirágokat, gyomokat. Egyszer csak zajra lettünk figyelmesek. Elértünk egy mûködõ olajkutat. Ekkor döbbentem rá, hogy az az állomás nem gáznyomásszabályozó volt, hanem ugyanilyen olajkút lehetett.

Innen kb. 5 perc alatt leértünk az olajos emlékparkhoz. Itt megálltunk pihenni és valószínûleg sok idõt töltöttünk el. Megnéztük a "múzeumot" és ettünk, ittunk. Az aszfaltút ami következett iszonyat volt, a hõ csak úgy áradt belõle, miközben mi egyre jobban és jobban izzadtunk. Még jó, hogy a faluban ahova megérkeztünk volt egy kút, ott le tudtam magam hûteni.

Innen újra fel, iszonyat kaptató, hõség, pára, egyszóval szenvedés következett. Az út sáros volt, éjjel valószínûleg eshetett néha haladni is nehéz volt a csúszós úton.

Elértük a borospincéket, és körbenézve láttuk, hogy mostantól fel-le jellegû kicsit uncsi táj következik. Már kerestük a következõ pontot a Maróci-keresztet, valahol itt kellett lennie. Végülis annyira messze volt még ettõl a ponttól, hogy többször elgondolkodtunk, hogy biztosan jó irányban haladunk-e, nem hagytuk-e el az ellenõrzõ pontot. Majd nagy nehezen megláttuk egy gagyi fán a jeleket, amiket le kellett a papírunkra rajzolni, igazolva ezzel, hogy voltunk az ellenõrzõ pontnál.

A továbbiakban eseménytelenül telt az idõ, aszfaltos erdei út, majd újra földes út következett. Ezután újra aszfalt út, majd újra földes út, miközben fel-le másztunk a kis dombokon. Hosszúnak tûnt, de végre elértük Budafát és az arborétumot. Itt ettünk, ittunk, majd kiderítettük, hogy esélyünk sincs beérni idõben. Feherb fel akarta adni, én mondtam, hogy végigmegyek, úgyis oda kell jutni a kocsihoz valahogy. A pontnál is bíztattak minket, hogy menjetek csak, senki nem nézi az idõt. Feherb ki volt akadva, hogy elcsesztük, pedig még nem is volt vége a túrának, de õ már elkönyvelte, hogy nem érünk be.

Elindultunk, illetve inkább loholtunk a következõ pont felé át a dombokon. A piros itt úgy vitt át az erdõkön, hogy kitaposott utat nem is lehetett látni csak a jeleket a fákon. Mindenki arra ment amerre látott.

A következõ, és egyben utolsó ellenõrzõ pont a kisvasút állomása volt. Befutottunk, pecsét, egy pohár ásványvíz, majd siettünk tovább. Natasa fotózni akart, Feherb erre kiakadt, hogy nincs idõ, erre jó mérgesen "megbeszélték", hogy a Natas fotóz amennyit akar, a Feherb meg elõrerohan. Innentõl a huszonkét darab kisvasút fotó elkészülte után alig beszéltünk csak nyomtuk a tempót. Bázakerettyére visszaérve láttuk, hogy esett az esõ, szerencsére minket pár cseppnél több nem kapott el. Végülis beértünk pár perc késéssel, mindenki gratulált, nagyon kedvesek voltak.