Bakonyi Barangolás 45

Nem sok jóval kecsegtetett az időjárás, hiszen végig borult, csapadékos időre számítottam. Aztán az előrejelzés borult, szerencsére. Odafelé a kocsiban elkapott egy rövid zápor, és a csapadéknak arra a napra ennyi is volt. Sőt, a nap végére még a nap is kisütött.

Pontban nyolckor indultunk Zircből, átmentünk a buszmegálló melletti parkon, ahol lefotóztam a 0. kilométerkövet most már digitális formában is megvan. Zirc Magyarország legmagasabban fekvő városa, de a belvárosból így is felfelé indultunk el. A városból kiérve kis ösvényeken kanyarogtunk, az erdő inkább a Balaton-felvidéket idézte, mint a Bakony nagy erdőségeit. Volt pár cseles kanyar, de jók voltak a jelzések, nem tévesztettük el az utat. Nemsokkal az első ellenőrző pont előtt, a Zoltay-forrásnál tértünk be egy nagyobb, olyan igazi bakonyos erdőbe. A forrást természetesen megmértük.

A Nagy-Som-hegy oldalában mentünk el, az erdő szélén. Csak később vettük észre, hogy a kijelölt turistaút velünk párhuzamosan, az erdőben kanyarog. Betértünk hát az erdőbe. Rövidesen megjenet melletünk a Zirc-Bakonybél országút, de aszfalton csak annyit kellett menni, amíg átmentünk rajta. Itt nehéz volt követni a jeleket, csak toronyiránt mentünk a mezőn, majd megérkeztünk a Szurdokhoz, a második pontra. Itt vette észre Bea, hogy a túrabotja kilyukasztotta az izomkrémet (valami fehér, nem túl jó szagú krém), és az összekente a táskája belsejét. Szerencsére a vacsorája nem lett krémes. Miután kimostuk a táskáját, én pedig túléltem, hogy rámzuhant a pontőröket védő ponyvát tartó fahasáb, belevetettük magunkat a szurdokba. Ez olyasmi, mint ami Pilisszentkereszt mellett van, csak nem olyan látogatott, távol van midnentől, ennélfogva teherautógumik és akkumulátorok sincsenek benne. Néhol a patakmederben kellett menni.

Innen kiérve volt némi tanácstalanság, de megtaláltuk a helyes utat. Több, kisebb hegyet hágtunk meg, majd a másik oldalon előbukkanva az erdőből megpillantottuk a Kőris-hegyet, illetve a rajta lévő radarállomás fehér kupoláját. De most még nem arra mentünk, hanem pont ellenkező irányba, a Szentkút felé, majd pontban délben befutottunk Bakonybélbe. Kis szünet következett kolbászzabálással és teaivással.

A Gerence-patak völgyében mentünk felfelé egy pihenőig. Viszonylag laza út volt, ösvényünk a patak mellett kanyargott, hol lement a partra, hol kicsit feljebb a hegyoldalba. Az igazán meredek rész csak most jött: fel kellett menni a Kőris-hegyre. Elsőre az Odvaskő-barlangoz vezető lépcsőkön robogtunk fel. Bea elől, én mögötte. Már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, ő meg csak rohant felfelé. A barlanghoz érve azért kiderült, hogy neki is durvák voltak a lépcsők. Viszont elfelejtette megszámolni őket!

A lépcsősoron rövid idő alatt 100 m-t gyűrtünk le. Egy kicsit lazíthattunk, mert lazult a terep, majd lassan ismét átment emelkedőbe, ami viszont már a csúcsig tartott. Többször kereszteztük a villanyvezeték nyíladékát, minden alkalommal láthattuk a hegytetőn álló óriási, fehér golflabdát, és mindig egyre közelebbről. A csúcson kicsit kilátóztunk. Most voltam itt életemben harmadszor, de normális kilátásban még nem volt részem. Most is párás volt a levegő.

A hegy aljában lévő Bödön-kútnál volt a frissítőpont. Pont jókor. A kút nem volt valami bizalomgerjesztő: egy kútgyűrű, benne poshadt víz, nem túl kellemes illat a környezetében. Ebből tehát nem ittunk. Viszont a zsíroskenyértől erőre kapva folytattuk utunkat, amit majdnem el is tésveztettünk, de még idejében, 15 másodperc elteltével korrigáltunk is.

Szépalmapusztán kaptunk egy szép almát, miután átkeltünk a lovas szálloda kertjén. Nem gondoltam volna, de a túra legkellemetlenebb része következett. Először is, egy erdei nyíladékban mentünk egyenesen felfelé. Nem volt meredek, de hosszú volt, és nagyon kellemetlenül emelkedett. Majd egy brutális lejtő zaklatta Bea térde kalácsát, a végén meg aszfaltút jött, abból is vagy 5-6 km. De Páliháláson már arra gondoltunk, hogy a következő emelkedő - ami majd Tündérmajorba vezet fel - lesz az utolsó. Innen már a város temploma is látszódott, és világosan lehetett látni, hogy jóval magasabban vagyink, mint a torony magassága. Kezdett sötétedni, amikor beértünk a célba, ha az 55-ösre mentünk volna, ahogy elsőre terveztük, talán a lámpa is kellett volna. De ez a 45 most elég volt, különben is Beának ez is rekord volt ismét.