Cserhát 30

A Cserhát még a nyári idõszakban is tud meglepetéseket szerezni a sár tekintetében, az ilyen õszi, nyálkás, hideg légpárnás szituációban pedig kifejezetten barátságtalan. De nem érdekelt a dolog, ezen a túrán különben sem voltam még, csak juhi meg szabola, de akkor más útvonalon ment a túra. Beával mentünk kettesben végig.

A Bableves csárdáig az elsõ tíz kilométeren az OKT-n mentünk. Mivel ezt tavaly csináltam, tudtam merre kell menni, nem kellett a jelzéseket keresgélni már, mint akkor. A ködben alig lehetett száz méterre ellátni, ködszitálás is volt. Alsótoldig voltak durva részek, de nem mondanám olyan borzasztónak. Tény, hogy nem lehetett nagyon gyorsan haladni, de nem is lettünk derékig sárosak. A falu után a mûúton viszont gyorsan mehettünk majdnem egy órán keresztül. De valahogy mindenki lehagyott minket. Sokat pofáztunk, már régóta nem túráztunk együtt. A Balvleves csárdánál kaptunk egy csokit, és rögtön mentünk is tovább. Az 1000 méter szintbõl alig tettünk meg 100-at, szóval a sûrûje még hátra volt. Igazából két nagyobb emelkedõ volt a túrán, mindkettõ a vége felé. Cserhátszentivánnál terelõútra tértünk, mert az itiner kinyomtatás után vették észre a szervezõk, hogy az út egy része el van kerítve. Nem volt nagy kitérõ, és rendesen ki volt szalagozva.

A Dobogó-tetõre vivõ emelkedõ elég hosszadalmas volt, és fárasztó is. Nagyon untam a folyamatos emelkedést a sáros úton (egyébként még mindig nem volt olyan durva a sár, mint amilyenre számítottam). Meg kellett állni egyszer-kétszer. Beának a szalagok tetszettek, hogy a rendezõk pecsétje volt rajta. A Dobogó-tetõn kajálás történt, és geoláda-keresés. De nem találtuk meg, és mivel észak felé már szinte lejöttünk a köveken a hegyrõl, nem is mentünk vissza rá. Úgyis észak felé kanyarodott a túra, és egy fiatal tölgyesen átvágva értük el a jelzett utat. A fiatalosban voltak szederindák is, ezeket nehezebb és fájdalmasabb volt kikerülni.
A Dobos-kútig lejtett az út, de itt már nagyobb volt a sár, nem lehetett csak úgy rohanvást menni. Nagyobb sebességgel nagyobbat is lehet esni. Szerencsére ez elmaradt. A forrás elég szépen ki van alakítva, még saját vendégkönyve is van. A Malom-völgyben mentünk felfelé, immár a cél irányába, de elõtte fel kellett menni a Pusztavárhegyen lévõ várhoz. Én Zalában kezdtem el túrázni, ahol köztudott, hogy nagyon sárosak az utak az agyag miatt. De ami itt volt, baszki, az nagyon durva, beteg dolog ilyenkor erre túrázni! A sok csúszkálástól el is fáradtam, pedig nem volt olyan nagyon meredek, leszámítva a hegy legteteje. Egyszer meg is kellett állni kicsit ivászatra. A hegytetõrõl vissza kellett térni a kék sáv jelzésre, majd meglepetésemre tovább emelkedtünk. Azt hittem innen már nem lesz több felfelé, de tévedtem. Ez most nagyon rosszul esett, és nagyon soknak tûnt, míg felérünk a legmagasabb ponton a nyeregbe. A sár továbbra sem csillapodott, de kitisztult az idõ. Az alsó pár száz méteren javult a látás, viszont az 500 méteres hegyek felhõben voltak. A hollókõi várat viszont nem láttuk, csak akkor, amikor már közvetlenül alatta voltunk. Ide még fel kellett mászni egy rövid, de annál meredekebb emelkedõn, majd a másik oldalon lementünk a falu fõutcájára.

Gyakoraltilag teljesítettük a túrát, igaz, kicsit lassabban, mint gondoltuk, majdnem teljesen kihasználtuk a szintidõt. Megúsztam egy letérdeléssel, de a cipõmön, a kamáslin kilószámra állt a sár. A célban elköltöttük a levest, megittam a maradék mézes teámat, és húztunk haza. Kocsibaszállás elõtt még hosszas sártalanítás és öltözködés következett.