Eredetileg ekkor lett volna a Hol a következõ? túránk. De eltoltuk egy héttel, nem akartunk rászervezni erre a tihanyi túrára, mert tartottam attól, hogy sokan lesznek rajta. Sokan is voltak annak ellenére, hogy piros riasztás volt kiadva a hófúvás miatt.
Induláskor oldalba kapott minket a szél. Olyanok voltuk, mint amikor a Delta elején a hóviharban mennek az Antarktiszon, épp hogy csak szánt nem húztunk magunk után. A bokros, erdõs részre beérve aztán jobb lett, mert azok szépen lefogták a szelet. Rövidesen újra ki kellett menni a nyílt terepre, megint a pofánkba kaptuk a havat. Elmentünk a Belsõ-, majd a Külsõ-tó mellett is, az Apáti templomromnál álltunk meg kicsit kajálni. A szervezõk nem tudtak kocsival felmenni az erdészházig, ezért itt volt a frissítõpont. Kellett már a kaja, pedig nem volt még késõ, viszont nagyon korán reggeliztem. Éjszaka dolgotam a túra elõtt, ilyenkor fél öt körül szoktam reggelizni.
A kis pihenõ után irány a Csúcs-hegy, a félsziget legmagasabb pontja. Azt hittem, hogy ott aztán fújni fog mint az állat, de szélcsend volt! A csúcsról egy elég durva lejtõn ereszkedtünk le, majd a félsziget nyugati oldalán fenyõerdõben vitt az utunk. Egyszer el is estem, és sikerült pont olyan hülye helyen, ahol falépcsõk voltak a hó alatt, amelyeknek a vége kint volt a hóból. Így letaroltam az egyik combom külsõ felét.
Elég lassan haladtunk, a Hálóeresztõ nevû pontnál alig volt meg a 3 km/h-s átlag. Bele kellett húzni, mese nincs. De pont kifogtunk egy lassan haladó túrázót, akit a szûk ösvényen nagyon nehezen lehetett leelõzni. Az Akasztó-dombon volt a következõ ellenõrzõ pont, itt még soha nem voltam, pedig innen is nagyon szép a kilátás Tihanyra meg a tóra is. Lent a hajóállomásnál már egyértelmû volt, hogy idõben beérünk. Itt észrevettem, hogy a banánokból lekvár lett, és minden tiszta banánpüré lett a táskában.
A banánokon túltettem magam, a pénzem nem lett banános, csak pár kajajegy meg az irataim tokjai. Késõbb a célban ezeket elõvettem, hogy letisztítsam, aminek az lett a következménye, hogy a személyim és a BKV-bérletem a célban maradtak egy padon. Másnap hívott egy rendezõ - milyen jó, hogy megadtam a számomat -, és megbeszéltem vele egy találkozót vasárnap este, ahol odaadta. Utólag is köszönom neki, hogy elhozta õket.
Már csak egy emelkedõ volt hátra, fel a barátlakásokig. Hát itt teljesen lerobbantam. Egyik pillanatról a másikra. Mintha kifogyott volna az üzemanyag. Azt hittem soha sem érek fel a tetõre. Ahogy beértünk a lakott részre, meg sem álltam, a többiek nézelõdtek, de én minél elõbb be akartam érni. Nem éreztem magam éhesnek, de egy két virslit azonnal eltûntettem a célban. Csak azért nem többet, mert nem volt pofám többet kérni.