Zöld 45

A túrán dunamikusan változott a résztvevõk létszáma. Katival és Viával mentünk végig a hosszú távon, míg szabola a 30 kilométeres távot választotta. Juhi is el akart jönni eredetileg, de aztán hajnali 4-kor írt egy sms-t, hogy berugott, nem tud jönni. Végül mégis jött, de nem nevezett, és a Hármashatár-hegynél csatlakozott, és szabolával távozott Nagykovácsiban. Viktor nem rugott be, õ ládázott, majd a Nagy-Kopaszon csatlakozott, hogy a célig kísérjen minket.

Katinak és Viának ez volt az eddigi leghosszabb túrája. Vagányról nem is beszélve. Elõtte kicsit aggódtunk, hogy mi lesz szegény kiskutyával, hogy fogja bírni, de aztán egész jól ment neki. Az utolsó kilométereken is húzott, hogy õ menjen elöl, és folyton figyelni kellett rá. nehogy megegye a lószart. Én ugyan voltam már ilyen hosszú túrán, utoljára tavaly tavasszal, de akkor nem volt hó, és nem volt hozzám kötve egy kutya. Mert elengedni sajnos nem lehet azt a nyomorult terriert, mert akkor elmegy a francba, és még a keresgélésre is elmegy egy csomó idõ meg energia.

Kicsivel 7 után indultunk, mert nem akartunk sötétben bóklászni. 11 óra a szintidõ, és 5 után ilyenkor már sötétedik. Mint az elõzõ években most is a zöld háromszög jelzésen, az Ördög-orom - Farkasvölgy - Széchenyi-hegy útvonalon közelítettük meg a zöld sáv jelzést. A TV-toronynál kicsit elvétettük az utat, nem vettük észre, hol megy ki a jelzés az utcára, és hátulról közelítettük meg a kisvasút végállomását. Elhatároztuk, hogy nem szarozunk sehol, menet közben eszünk, és csak minimális idõre állunk meg pihenni. A hó ellenére egész jó tempóban haladtunk, fõleg a Széchenyi-hegytõl, ahol a kezdeti nagy emelkedõ után viszonylag hosszabb kényelmes szakasz következett.

A következõ nagy emelkedõ az Apáthy-sziklára való feljutás volt, de ide 200 lépcsõ vezetett fel, amin nem volt hó, így nagyon meggyorsította a hegymászást. A tetõn majdnem elhagytam a fényképezõt, úgy kellett visszarohanni érte, cserébe megkaptam Vagányt a következõ 10 kilométerre, eddig ugyanis Katika terelte. Az Árpád-kilátóhoz már õ húzott fel, cserébe nem kapott a csokiból, amit ott adtak, pechjére õ ilyet nem ehet. A Hármashatár-hegyen taliztunk juhival, innen õ is velünk jött. A lányok elõre mentek, mi hárman plusz a kutya hátrébb haladtunk, nem bírtam az õ tempójukat. A Virágos-nyereg után különösen fáradt voltam, menet közben betoltam 2 szendvicset meg egy müzli szeletet, de ezalatt még lassabban mentem. És most jött a túra legunalmasabb része, a Solymárig tartó erdõ, ahol se emelkedõ, se lejtõ, csak jobbra-balra kanyargózás a fák között. Lassan utolértem a lányokat, megint átvettem a kutyát, és már én tereltem egészen a Nagy-Kopasz aljáig.

Kiérve az erdõbõl Solymár elõtt eltûnt a hó. A szántóföldre odasütött a nap, elolvasztotta a havat, de helyette csurom sár volt az út. A sáros hólé patakokban folyt le a domboldalról a Szarkavár mellett, a domb aljában pedig egy kis tó is keletkezett belõle. Solymárig még végig sáros maradt az út, de már koránt sem ilyen mértékben. Szerencsére a következõ hegyoldalon a havas erdõben meg is tisztultak a cipõk. Solymáron könnyen megtaláltuk a pontot, felmentünk a domboldalon, elmentünk egy linuxos óvoda melett, és a templom mellett bélyegeztünk is. Pihi is volt, cirka 5 perc, majd következett a túra legnagyobb emelkedõje. Itt már nem akartam gyorsan felmenni, mint az elõzõeken, lépcsõ sem volt, mint a szilánál, és már túl voltunk a táv felénél is. Szaboláéknak ráadásul ez volt az utolsó, és bent is vannak a célban.

Nagykovácsiban kajáltunk egy kis zsíros kenyeret, ennyi pihenõt adtunk magunknak az utolsó szakasz elõtt. Már csak a Nagy-Kopaszt kellett megmászni, és nem elég, hogy megvan az összes szint, de 10 kilométeren belülre is kerülünk. Kutyus olyan éhes volt, hogy még a kenyérrõl leesõ hagymát is betolta, pedig amúgy utálja.

A hegyre való feljutás eléggé megviselt, fõleg akkor akadtam ki, amikor már azt halucináltam, hogy fent vagyunk a tetõn, pedig aztán nem is. A csúcson is kaptunk csokit, sajnos Katika nem kért belõle, kénytelen voltam megenni az övét is. Viktorral együtt mentünk már tovább, de nem azon az útvonalon, amit az itinerben megjelöltek. Egy nappal korábban változott az útvonal, vadászat miatt új útvonalat kellett keresni a rendezõknek. A zöld kereszten mentünk le a hegyrõl, és a Mammutfenyõknél értük el Budakeszit. Távban kb. ugyanaz, mint az eredeti. Ahogy mentünk egyre lejjebb, fogyott el a hó, és felváltotta a sár. Már messzirõl lehetett látni a fenyõk csúcsát egy erdõsáv túloldalán, ami már azt jelentette, hogy megérkeztünk Budakeszire. Még sötétedés elõtt, 45 perccel a szintidõ elõtt sikerül megcsinálni a túrát, de a városban már ránk gyújtották a közvilágítást.