Forrástúra a Vértesben 42

Forrástúráról lévén szó, kiemelt eseményként szerepelt az EMDT naptárában ez a rendezvény. A 20 km túl rövid volt, a hosszútáv viszont túl hosszú. Szabolát csak kicsit, beá(cskát) jobban rá kellett beszélni, hogy induljanak el ezen a távon. Aztán a vége az lett, hogy szabolának kutya baja volt, bejának meg fájtak kicsit a forgói. Az idõjárási térképre tekintve láthatjuk, hogy pont jókor volt a túra. Az elõzõ havazás nyomai már nem voltak láthatók, a következõ meg még messze volt.

A szárligeti rajt felõl a Vértes felé indultunk el, tehát az 1-es úton át a Birka Csárda irányába. Elsõ jelentõs természeti objektum a Mária szakadék volt, ahol egy ládázásra is megálltunk. Kicsit nehezen indult nekem a túra, lassan vettem az emelkedõket a szakadékban. 11 óra volt a szintidõ, ami nem kevés, de nekünk még a forrásokat is meg kellett mérni, és még ott volt a ládázás is. Egyedül mentem át a szakadék másik oldalára, a többiek uncsiztak a faleveles hófoltok között.

Az elsõ ellenõrzõ pont az elsõ forrás is volt, mégpedig az I. Béla nevezetû. Lementünk, megmértük, bea addig beszélgetett a pontõrrel. Jelzetlen, szalagozott úton mentünk tovább egészen addig, amíg a Macskabükk nevû helyen elértük a piros jelzést. Itt volt egy kis kavarás. A leírás szerint ezen át kell menni a Szép Ilonka-forrás felé, mi meg elkezdtünk rajta sétálni. Visszamentünk az elágazóba, ahol eligazító tábla is mutatta, hogy merre van a forrás, ráadásul a jelzett út viccesen vissza is kanyarodik. Egy szó, mint száz, kiderült, hogy jó felé megyünk, de legalább nemcsak saját magunkat, hanem másokat is átverünk ezzel a mutatvánnyal. A Szép Ilonka-forrás elég kiábrándító. Olyan, mint egy kettétört nagy szikla, amibõl itt-ott csordogál a víz. Felírtuk a kódot, és indulás tovább.

Rövid idõn belül több forrás is volt errefelé, a következõ a Mocsár-réti kút, ami egy kútgyûrûre emlékeztetett, ami akkor színültig volt fagyott vízzel. Majd a Mátyás-kút következett, amit már meg lehetett mérni. Még délelõtt volt, eléggé hideg, fagyott volt a talaj, sárnak nyoma sem volt. Hó is csak foltokban fordult elõ, illetve egy-két helyen a múlt heti hófúvások miatt buckák is megvoltak még.

Várgesztes után vált el a hosszútáv a középtávtól. A hosszúak átmentek a Vérdes déli részébe is, felkeresni az ottani forrásokat. A várgesztesi vár alatt lévõ ellenõrzõ pont után mi egy hosszabb, az eddigieknél kissé unalmasabb, de könnyû úttal Majk irányába mentünk. Krichard is elkezdett fotózni az oksitelcsijével, és visszanézve a képeket, eléggé útfétise van a gyereknek. Bea kezdett fáradni, a lábára panaszkodott, meg olyan érzése volt, mintha ki akarna csavarodni egy-egy csavar a medencéjébõl. Nekem annyi bajom volt, hogy kezdett úrrá lenni rajtam az álmosság. Ezt tovább rontotta, hogy a majki templom melletti pont kajáztató állomás is volt egyben. Bezabálni nem akartam, pedig lehetett volna mit: zsír, máj, felvágott, lekvárok, savanyú, hagyma. Kávé sajna nem volt, pedig most az lett volna nagyon jó. A kajálástól, csokizástól még inkább elnehezültem.

Megint rám kellett várni, amíg elmentem ládázni, amiben ráadásul még a jelszó sem volt bent. Majk a hegység szélén van, Szárliget pedig kvázi az átellenes oldalán. Ergo fel kellett ismét menni emelkedõkön, majd a másik oldalon lejönni. De nem volt azért ilyen egyszerû, mert a hegységen belül is sok fel-le menetel volt. De itt legalább szebb volt az erdõ. Már kora délután volt, felmelegedett annyira a talaj, hogy kiengedett, és sárosabb lett az út. Lassabban is haladtunk emiatt, de ahogy néztük az órát, rengeteg idõnk volt még. Nem is értette senki, hogy a francba tudunk ilyen gyorsan menni, legalábbis magunkhoz képest. Lehet, hogy a sietségre ment rá beja forgója.

A Szarvas-kút volt az utolsó forrás, amit érintettünk. Innen még egy fontos objektumot látogattunk meg, ez pedig a Vitányvár volt. Ez egy rom az erdõ közepén egy magaslaton. De romjaiban is pompázatos, és a kilátás sem rossz, persze nem olyan párás idõben, mint amilyen a túra idején volt. Várgesztes és Szárliget között a kék túra útvonalon több fa is ki van faragva. Ebbõl párat láttunk, a legdíszesebb a Rockenbauer emlékfa volt. Sok utolsó emelkedõnk volt, de lassan leereszkedtünk a Vértes és Gerecse közti völgybe, és ugyanarra, amerre feljöttünk, vissza is mentünk Szárligetre. 9 óra alatt tettük meg a 40 km-t, 2 órával szintidõ elõtt értünk be.

Nekem ez volt az elsõ teljesítménytúrám a Vértesben, de amúgy sem voltam itt sokszor. Még 14 éve OKT alkalmával, illetve kétszer felmentünk a Nagy csákányra, amikor a csúcsrajárós feladatot nézegettük. Viszont biztos, hogy nem ez volt az utolsó túrám erre, mert nagyon tetszett a hely, és ráadásul messze sincs tõlem.