Karancs-Medves 35

Csak alapos kutatások után tudtuk kideríteni, hogy mikor mentünk hosszabbat ennél a túránál. Szabolának a 2010-es zalai túlélõtúra jött ki, nekem egy Pest Megyei Piros túra rémlik kb. abból az idõszakból, és még pár, ami többé-kevésbé 38 km volt. Zsófinak rekord lett volna, ha nem beszélem le róla, így õ csak a 20 km-en jött. A környék mindig is a kedvencem közé tartozott. Ennek ellenére 2004-es az utolsó leírás, ami fent van az oldalon. Idén már elõre beterveztük, elõneveztünk, és az idõjárás is kedvezett a túrához. Szabolának ez volt az áprilisi kötelezõ túra, nekem meg az új cipõ próbája egy majdnem 40-es távon.

8 óra elõtt már el is rajtoltunk, miután alig találtunk parkolóhelyet a környéken. Közel a piac, boltok, buszpályaudvar, emeletes lakóházak, és még a túrára is sokan jöttek. A nevezés gördülékenyen ment, csak szegény Vágány ijedt meg, amikor a közeli benzinkúton valaki porolta a kocsi szõnyegét, aminek a durrogó hangja dörgésre emlékeztette. Rögtön az elsõ kilométeren megvolt a bemelegítés, amikor a 100 m-rel a város fölé magasodó kálváriára kellett felmászni. Nagyon szarul nézett ki az a lépcsõsor, alig bírtam fellépkedni, be se járattam a lábamat még. A lépcsõk végén a szerpentin már kényelmes volt, és a tetejérõl jó volt a kilátás is, bár inkább csak paneleket lehetett látni, na meg a mekit, és mellette az állomáson a szobormozdonyokat.

Kis pihi a tetõn lévõ ponton, és mentünk tovább északra. Itt már gyorsabban tudtunk haladni, kellemes erdõben vitt az utunk, fel-le hullámvasutaztunk a lankákon. Szinte észrevétlenül szedtünk össze több, mint kétszer annyi szintet, mint az elsõ kilométeren. Lehet, hogy régen voltunk itt, de arra határozottan emlékeztünk, hogy a Karancsra feljutni nem lesz fáklyás menet. A Ceberna-völgynél lévõ ponton ettünk kicsit, elbúcsúztunk Zsófitól, mi ketten plusz Vágány meg elindultunk felfelé a völgyben. Itt már sár volt, jól meg kellett nézni, hova lép az ember. Egy-két kidõlt fát is kerülgetni kellett. Aztán egy meredek jobbkanyarral kimentünk a völgybõl, és a gerincen vitt tovább az út. Továbbra sem volt könnyû, de legalább itt már nem volt sár. Szinte észrevétlenül érkeztünk meg a nyeregbe a Karancs és a Kápolna-hegy közé. Pont kezdtem belejönni a mászásba, és már vége is volt. A kápolnához ugyan fel kellett menni, sõt utána még a Karancsra is, de ezek után az már szinte csak levezetésnek tûnt. Beszélgetni is tudtunk, míg eddig a tüdõmet kerestem.

A Karancson kérdésre kellett válaszolni, amihez el kellett menni egészen a csúcskõig, aminek nem írom le a színét. Kb 650 m-tõl feljebb már felhõben voltunk, szitált is, a kilátóba nem mentünk inkább fel. Úgyis az emelkedõ eléggé lelassított minket. Annyira, hogy ha így haladunk tovább, akkor lekésünk a szintidõbõl. Zsófi ekkor már Somoskõújfaluban volt, és megüzente, hogy megvár minket. Kérdés, hogy mennyi idõ alatt érünk le oda, mennyire sáros az lefelé vezetõ út.

Szerencsére nem volt sáros, csak hasonlóan meredek, mint amin feljöttünk. Szabola hozott botot, én elfelejtettem. Itt a lejtõn odaadta az egyiket, hogy tudjak mivel fékezni. Közben Zsófi elindult felfelé, és nem sokkal a falu széle után találkoztunk is vele. Természetesen a kutya vette észre elõször.

A régi kisvasút nyomvonalán mentünk fel Eresztvényre, ami értelemszerûen nem emelkedett olyan durván, és jó gyorsan tudtunk haladni. Vissza is nyertünk azt, amit a karancsi emelkedõn elvesztettünk. Zsófi ugyan várt ránk egy órát, de neki a szintideje még lazább volt, mint a miénk. Eresztvényben jó kis zsíroskenyér volt szalonnazsírral meg hagymával, abból ettünk egyet. Meg én még egyet a sajátból, plusz horálky, nameg péksüti. Alig tudtam elindulni, és továbbmenni az emelkedõn.

A Dornyay turistaház nem lett jobb az elmúlt tizenakárhány évben. Mellette a forrásnál még ettem szabola palacsintájából (eddig képes volt titkolni), õ meg megmérte a víz paramétereit. Innen pár kanyar balra-jobbra, egy jókora emelkedõ, és meg is érkeztünk a Salgóvárba, Messzirõl jóval rémisztõbb, ahogy a környék fölé magasodik, de viszonylag gyorsan feljutottunk. A legnehezebb a fa lépcsõfokok voltak már a vár területén. Vágány egy gyors ugrással fel is ment a várfalra, még szerencse, hogy az elég vastag volt. Mert különben repült volna tovább a másik oldalon. Máshol is folyton nézegetett lefelé, mintha neki a kilátás annyira érdekes lenne.

Visszatérve a vár aljába újra elbúcsúztunk Zsófitól, aki a Boszorkánykõ felé ment tovább. Elõre felkészítettem lelkileg, hogy a térdét meg fogja viselni az a lejtõ. Mi Salgó falu felé folytattuk az utunkat, majd felsétáltunk a Medves fennsíkra. A szint nagy része már megvolt, már csak 500 m volt hátra a félútra. Pont annyi, mint azon a 3 km-en fel a Karancsra.

Alig láttam a kutyát. Teljesítménytúrákon amúgy is jobban elõremegy, mert érzi, hogy merre ment a tömeg, és õ is arrafelé megy. A Medvesen többször is vissza kellett kiabálnom, hogy ne tûnjön el szem elõl.

Régen a túra nem ment fel a Szilvás-kõre, hanem alatta vezetett el a sárga jelzésen. Pedig nagyon jó a kilátás a tetejérõl, és elég extra fícsörök (régi bánya, mágneses kövek, jégbarlang) vannak ott, szóval szerintem a plusz szint ellenére is pozitív, hogy felküldték ide az embert. Egy gyors ládakeresés, barlangfotózás, és indultunk is lefelé. A túrázós nép megritkult. A rövid távon indulók erre már nem jöttek el, és már szétoszlott a mezõny. Rónabányán elhagytunk egy csoportot, akik a Medvesen végig elõttünk mentek, és akiktõl a kutya próbált csokis kekszet kunyizni, majd Inászóig csak pár futó hagyott le minket.

Simán behoztuk a kezdeti lemaradást, és a kajálás/ládázás/forrásmérés miatti idõveszteséget. Inászótól ugyan még fel kellett menni a Pécs-kõre, de az most már nem volt annyira meredek. A cipõ is jól bírta a túrát, akkor sem fájt, amikor huzamosabb ideig aszfalton kellett menni Inászó után. Fáradtak sem voltunk annak ellenére, hogy régen mentünk ennyit. Vágány még a 35. kilométernél is hozta volna oda a fadarabokat, hogy dobjam el neki.

Pécs-kõrõl még le kellett menni, de innen már kvázi látni lehetett volna a célt is, ha nem lett volna kanyar a völgyben. Dolinkánál a játszótéren még egy utolsó, gyors pecsételés, majd elmentünk a focipálya mellett, ahol épp a meccsre melegítettek be, és már lent is voltunk az acélgyár mellett. Kerek 9 óra alatt lett meg a túra, egy órával szintidõ elõtt értünk be. Zsófi várt ránk kb. 2 órát. Minden tekintetben jó túra volt: követhetõ útvonal, a környék szinte összes látnivalójával (ami belefér a távba), jó ellátás nem sok pénzért, és még kuponok is jártak az itinerhez, amit pl. a kézmûves cukiban be lehetett váltani. A paraméterek alapján nehezebbre számítottam, de lehet, hogy csak jó formában voltunk.