Karancs-Medves 35

Harmadik olyan túra volt ez az évben, amit régebben már sokszor teljesítettem, utoljára 5 évvel ezelõtt. Most Vágányon kívül nem jött el velem senki. Már 5 éve is úgy voltam vele, hogy ritkán indulok ilyen hosszú túrákon, nem is beszélve Vágányról, aki már elmúlt 10 éves. Szóval kis parával indultam el, hogy minden rendben fog-e menni.

Nem volt hosszú sorban állás a rajtnál, gyorsan el tudunk indulni 7 órakor. A városban sem volt hosszú séta, gyorsan fel kellett kanyarodni a kálváriához. Jó kis bemelegítés volt fellépcsõzni oda, a vége felé már szégyenszemre a korlátot is megfogtam. Közben hátrapillantva vettem észre, hogy seperc alatt megmásztam a tízemeletes ház magasságát, ami mellett nemrég mentünk el. Vágánynak meg se kottyant, idõnként volt ún. pihenõ a lépcsõsorban, ott megvárt, és legelt addig egy keveset. A kálvária alján elfogytak a lépcsõk, és szerpentinen mentünk tovább. A kutya nem értette, hogy mi van, miért megyek ide-oda, állandóan visszajött, és ugrándozott nekem, hogy ne szórakozzak, menjek már egyenesen, ahogy õ. Mire a tetõre értem, ott simogattatta magát a pontõrökkel. Gondoltam, itt már kinyitom a túrabotot, de az egyik nem nyílt. Erõlködtem egy darabig, aztán feladtam. Az egyik botot használtam csak, a kinyithatatlan Somoskõújfaluig tartott velem, ott kidobtam. Úgyis van otthon egy másik szimpla bot.

Hosszabb, kevésbé meredek, de dimbes-dombos szakasz jött az erdõben. Amíg próbálkoztam a bottal, addig Vágány kihányta a belegelt füvet. Érzésre sem mentem valami gyorsan, de azért bõven tartottam magam a szintidõhöz. Tudtam, hogy a Karancs úgyis le fog lassítani. A Ceberna-völgyben még csak-csak tudtam haladni, de azon a részen, ahol ki kell jönni a völgybõl fel a gerincre, jelentõsen lecsökkent a sebességem. Csúszott is a talaj, nagyon lassan tudtam csak felfelé menni. Vágány elõre ment természetesen, de mivel nem volt aljnövényzet, végig láttam, hogy merre van. Ha eltûnt a szemem elõl, visszahívtam, de ilyenkor sem volt messze. A kidõlt fák érdekelték, azok alatt szokott egereket meg gyíkokat keresni. Emlékeim szerint volt itt egy rész, ahol nem volt erdõ, és vissza lehetett nézni a városra, de ezt mára benõtték a fák.

A nyeregbe érve elõbb balra kellett menni, fel a kápolnához, ami a kiírás szerint 100 m-re volt. De volt az 300-ra is. Ott tartottam egy kis pihenõt, ittam, ettem nápolyit, és adtam vizet a kutyának is. Innen vissza a nyeregbe, majd fel a Karancs csúcsára. Pontosabban nem a csúcsig, hanem csak a kilátóig, ami pár méterrel alatta van. Nem volt erõm felmenni a kilátóba, de persze Vágánynak ez volt az elsõ. Aztán észrevette, hogy nem megyek, és visszajött. Újabb ivás következett, és indultunk is lefelé, Somoskõújfalu felé a meredek részen. Itt ugyan lejtõ volt, de nem mertem gyorsan leszaladni, mert kvázi végtelennek tûnt. Nem lehetett látni az alját. Amikor kicsit kiegyenesedett, kisvártatva újra bedurvult a lejtés. Közben biciklisek is jöttek hátulról, azokra is kellett figyelni, hogy idõben félre tudjak állni a kutyával együtt. A fékezõizmaim jól be lettek járatva.

Somoskõújfaluban a Határ Büfénél pecsételtünk, újból ivászat zajlott, és itt meg kellett tölteni a palackot is. 3,2 litert hoztam kettõnknek, de nekem már 1,5 l elfogyott. A kutya vize csak azért volt meg, mert sokszor ivott pocsolyákból is, illetve szinte az összesbe belement, hogy az ujjai között vizes legyen. Jó lassúak voltunk, de mivel a Karancsig tartó 8 km-en a szint fele elment, nem aggódtam ezen. Eresztvényig a kisvasút pályáján nagyon jó tempóban tudtunk haladni. Végig emelkedett, összességében nem is keveset, de nem volt vészes a meredekség.

Eresztvényben volt a kajáztató pont, ahol magamat és a kutyát is kajáztattam. Próbáltam lekötni a figyelmét, mert különben más embereket keres magának, akiket evés közben nézhet. És ezt nem akartam. Innen a Salgó várába vitt az utunk, a hosszú távon indulók szembe jöttek velünk ezen a részen. Õk elõbb mentek a várba, utána pedig a kajáztató ponthoz, majd Somoskõbe. A Dornyay-háznál lévõ forrásnál álltunk meg újra megtölteni a palackokat, és felfrissülni egy kissé.

A vár elég magasan van, 610 m-en, de a környék is közelíti az 500-at, szóval nem kellett olyan sokat felfelé menni. Azért jólesett megérkezni, és pihenni egy keveset. Vágány természetesen jóval elõttem fent volt, és már nézte, hogy mi zörög a pontõröknél. De az sajnos nem kutyakaja volt, harribót osztogattak. Pihenésképp csináltam pár képet a várból, és indultunk is lefelé. Többször kellett elõvenni az itinert, hogy akkor most merre, de könnyû volt megtalálni a helyes utat. Kezdett meleg lenni, de ezzel együtt a felhõk is gyülekeztek, gyakorlatilag a keletkezõ gomolyok befedték az eget. Azért nem volt még olyan melege a kiskutyának, hogy Salgóbányán ne kezdjen egy mókus után szaladni.

A Medvesre tartó emelkedõn már éreztem, hogy az ilyeneknél nem szabad erõltetni. Ha lassan megy, akkor lassan kell menni. Úgyis már csak két ilyen lesz a túrán. Vágány is kezdett megfontoltabb lenni, nem ment nagyon elõre, vagy ha igen, akkor az elágazókban megvárt, nem õ akarta kitalálni a helyes utat, nem kockáztatta a fölösleges sétát. Rónabánya elõtt már csak mögöttem jött. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire elfáradt volna, vagy csak tart valamitõl. Az ellenõrzõponton osztogattak sütit, abból ettem egyet, de õ is szagolgatott felfelé az asztalra. Persze a szendvicsemben lévõ sonkából azért kapott keveset, és újratöltöttem a vízkészletünket.

A Szilvás-kõre vitt a következõ kaptató, ahol a bányászat során keletkezett barlangok voltak, és remek a kilátás keleti irányba. És nem mellesleg újabb hosszú emelkedõt pipálhattam ki, de itt a lefelé úton megint elõjött a fékezõizom-fájdalmam. Ezt is egyre többet éreztem innentõl kezdve. Pedig a következõ, és egyben utolsó ellenõrzõpont még 10 kilométer, onnan még kb. 4-5 a cél, szóval nem kevés volt még hátra. A kutyus újra csak mögöttem baktatott, de volt egy olyan érzésem, hogy ennek ellenére elszaladna, ha látna valami izgalmasat. Mivel csak erdõ volt körülöttünk, semmi pihenõhely, ezért kénytelen voltam az út szélén megállni, mert muszáj volt újra kajálnom. Ez már az Inászó felé tartó lejtõn történt, ahol a szúnyogok is elkezdtek döngicsélni a fülemben. Úgyhogy gyorsan ettem, majd az aszfaltútnál az elágazóban újabb frissítõpont várt. Mondtam, hogy nem kell víz, mert van bõven mind a kettõnknek, és feleslegesen nem akartam felcipelni a súlyt a Pécs-kõre.

Ami innen a tábla szerint még 3,5 km. Lassan emelkedett az út, majd a vége felé kezdett bedurvulni. Itt vettem észre, hogy a táblákon csak a nyeregig tartó távolságot néztem, onnan azért még kell felfelé menni, nem is keveset, Útközben szembe szintén jöttek kirándulók kutyával, akik kölcsönösen megijedtek egymástól, és nagy ívben elkerülték egymást. A Pécs-kõn lévõ ponton megint örömködés volt, mert pogácsát lehetett venni, ami viszont már kutyakajának számít. Legalábbis kis mennyiségben, de legalább nem csokis. Úgyhogy kapott keveset belõle.

Úgy gondoltam, hogy innen csak berepülõk a célba, oszt jóvan, de közben figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy a hegy lefelé nagyon meredek is tud lenni, ami meggátolja a sietést, de elég korrekt idõben beértünk a célba. A 10 órás szintidõn jóval belül voltunk kb. 1,5 órával. De ha mondjuk csak 9-et adtak volna rá, el sem indultam volna, mert nem akarom végigparázni a napot emiatt. Megint csak rá kellett jöjjek, hogy nagyon szép ez a környék, de a legigazibb a hosszútáv lett volna, de sajnos az már nem menne.