Mittagskogel

A svájci túra után megbíztuk Natasát azzal, hogy vegyen egy turistatérképet Klagenfurtban a környékbeli hegyekrõl, és majd nyáron kimegyünk hegyet mászni. Õ vett két térképet a Karavankákról, és teljesen tudományosan, bizonyítva, hogy hegymászói, illetve magashegyi túrázói tapasztalatunk gyakorlatilag egyenlõ a nullával kiválasztottuk a 680-as túraútvonalat, ami a Mittagskogel csúcsára vezetett.

Amúgy korrekt kis útvonal volt, ami 600-700 m környékérõl indult, nagyjából 5 km hosszú, és a cél a 2100 méteres hegycsúcson ért véget, ami mellesleg a Karavankák második legmagasabb pontja, és mivel a gerincen húzódik a szlovén-osztrák határ, maga a csúcs is a határvonalon van. Szlovén oldalról is van fel turistaút, de az sokkal rázósabb. A hegy szlovén neve Kepa, ha valakinek így jobban tetszik. A hegy úgy néz ki, mint egy vulkán, szép kúp alakú a teteje. A Wörthi-tótól, illetve az A2-es autópályáról nem lehet nem észrevenni.

A klagenfurti szállástól kellett egy kicsit autózni az indulási pontig, elég késõn sikeredett az indulás. Kicsit félve hagytuk ott a kocsit, egy szálloda mellett egy parkolószerûségben. De bíztunk a hátsó udvarban ácsorgó pónilóban, hogy rávicsorog arra, aki taperolni meri a H betûs Renault-ot.A terep fenyvessel kezdõdött, és egy sebes patakocska melett indultunk rögtön felfelé. Az emelkedõ szigorodott, de ez csak átmeneti volt. Kiérve a fenyvesbõl egybõl megpillantottuk a megmászni kívánt kúpot, és jó magyar szokás szerint az elsõ szó, amit kimondtunk a "Húcsezmeg!" volt. Persze csak azért, mert nagyon szép volt az elénk táruló látvány. Arról is beszéltünk, hogy kár, hogy nem napnyugtakor leszünk errefelé, mert akkor biztos rohadt szépen néz ki. Aztán sikerült napnyugtakor visszaérni ide, ami megint csak azt bizonyítja, hogy nem voltunk tisztában azzal, mennyi idõ is szükséges egy ilyen magashegyi túrához.

Panorámakép a Mittagskogelrõl és környékérõl

Síkká szelidült a terep, majd egy dózerúton haladva szépen fokozatosan meredekebbé vált az út. Egyre magasabbra hágtunk, lassacskán a Kékes magasságát is lehagytuk. Az út olyan szélesen kanyargott, hogy autó is elfért rajta, de olyan meredek volt, hogy ide már csak a közeli hütte tulajai, vagy speckó terepjárók tudtak feljönni. Utunk letért errõl a dózerútról, szerpentinezve másztunk egyre feljebb a fenyvesben. Már mentünk több, mint egy órája, megszomjaztam és kértem valami piát a többiektõl. Az õ feladatuk volt a pia. Kiderült, hogy az ásványvizes palack a kocsiban maradt, és egy minimális vizen kívül csak savanyú és meleg tea van, amit nem igazán komáltam. Na mindegy, gondoltam naívan, csak átvészeljük valahogy.

1300 m körül volt az elsõ hófolt, amelyek egyre csak sokasodtak. Nem sokkal magasabban egy hosszabb idõre megálltunk a Bertahütténél. Ez pont a kúp alakú hegy lábánál feküdt. Innen kezdett rázóssá válni a terep, a hegy elkezdett hegyesedni. Feltekintettünk a hegytetõn lévõ keresztre, ami 700 m-rel felettünk meredt az ég felé, és alig több mint 1 km-t kell csak odáig menni. Vékony kis ösvényen követtük tovább a 680-as jelzést. Nem foglalkoztak a jel esztétikai megjelenésére, néhol csak egy piros foltot raktak a sziklára jel gyanánt. Viszont elég sûrûn követték egymást a jelek. Kisebb hófolyásokon mentünk át. Ezek kis mélyedések, ahol jobban megmaradt a hó. Majd nagyobb hómezõkön is át kellett vágni, ahol nem is láttuk az utat, csak a lábnyomok után mentünk. Egy rövid láncos szakasz is le kellett küzdeni, veszélyesnek egyik helyet sem mondanám. Egy pont elérése után már csak hó terült el elõttünk, az út valahol ki tudja milyen mély hó alatt rejtõzött. Valószínúleg szerpeninen haladt felfelé, most mi ettõl eltekintettünk, és a lábnyomokat követtük. Nehéz volt menni a hóban. Az volt a legszarabb, amikor a támaszkodó lábam csúszott meg, és nem tudtam úgy és akkorát lépni, mint amekkorát szerettem volna. Ez egy csomó energiát elvitt. Kezdett kijönni a vízhiány, kínomban már havat ettem néha, ami amellett, hogy marha hideg, még az ize is szar. Nincs is íze tulajdonképpen. Amúgy a levegõ meleg volt, izzadtam, mint egy ló, miközben bokáig álltam a hóban. Szabola elég jól bírta, rendszeresen jóval elõttünk járt.

Egy kis sziklánál megálltunk enni valamit. Visszanézve láttuk a Drávát kanyarogni a völgyben, mögötte egy kis bukkanó mögött a Wörthi-tó vize csillogott. A bukkanó, amúgy kb. 800 méter magasra nyúlt, de innen csak egy kis dombocskának tûnt. Itt még neve sincs az ilyen magas hegyeknek, pedig ha jobban belegondolunk, a Pilisnél is magasabbak.

Panorámakép a Wörthersee irányába

Fasza volt az idõ, csak egy kevés gomoly tarkította az eget, de azok határozottan nõttek. Félõ volt, hogy mire felérünk, annyira begomolyosodik, hogy szart se látunk majd. Felnéztünk, már nem kellett sokat menni, de a meredek szakasz folytatódott. Úgy éreztem, hogy a pihenõ és a kaja semmit sem ért. Mintha a levegõ is kezdett volna fogyni, pedig alig voltunk 2000 m-en. Valószínûleg ebben is az játszott közre, hogy semmi tapasztalatom nem volt a magas hegyekben, és össze-vissza vettem a levegõt, meg nem egyenletes tempóban mentem. Síbotom sem volt, mert az ugye minek...

Nagy sokára felértünk egy gerincre, ahol egy bazinagy POZOR! tábla díszelgett, ez volt a staatgrenze. Innen már nem kellett sokat felfelé menni, rövidesen elértük a hegy tetejét jelölõ keresztet. Elég sokan voltak fent, úgy kellett lerugdosni az embereket a hegyrõl. Viszonylag késõ idõpontban értünk fel, lassan négyre járt, és már láttuk, hogy sötétedés környékén érünk majd csak vissza. Panorámakép hegyek születtek. Tulajdonképpen szerencsénk volt, mert a többi karavankai csúcs eltünt a felhõkben, és felhõ borította a 2800 méteres Júliai Alpokat is Szlovéniában. Szlovén oldalon alattunk zöldellõ rétek terültek el, kis patakocskával. Ez volt a Száva. Másik oldalon a Dráva kanyargott, a Faaker See és Villach városa, keletebbre a Wörthersee látszódott, illetve messze lehetett sejteni Klagenfurtot a tó másik végében.

Olvasztottunk havat a termosz sapkájában, kajáltunk egyet (kiderült, hogy van még csokis keksz kilós kiszerelésben). Közben valami fekete madarak jöttek oda kunyerálni, tiszta Hitchcock volt az egész. Lefele ugyanazon az úton mentünk, mint amin felfelé jöttünk. A hóban lefele elég gyorsan haladtunk, de a sziklákhoz érve lelassultunk. Szerencsére ez nem volt olyan hosszú szakasz, a fenyvesben pedig már gyakorlatilag olyan a terep, mint nálunk, talán egy kicsit meredekebb, és több a kõ. Itt már eljutottunk arra a pontra, hogy nem érdekelt, ha euromilliókat hagyunk ott a hüttében, de akkor is veszünk valami kólát, amivel eljutunk a kocsiig, ahol belekortyolhatunk a húgymeleg ásványvízbe. Amúgy Natasa azt olvasta valahol, hogy Ausztriában, de ezen belül is Karintiában a felszíni vizek nagy része iható. Ittunk is egy patakocskából, semmi bajunk nem lett. A hüttét elhagyva már alkonyodott, a nap a hegyek mögé bújt el. Nem is volt már rajtunk kívül semmi vendég. Kicsit szaporáztuk a lépteket, a dózerúton ez egészen könnyen ment, és végül is szép képeket sikerült csinálni a hegyrõl naplementében. Natasának fájt már a térde a sok lejtõ miatt, mert hiszen a meredeken lejönni sem volt könnyû, bár a hó sokkal megkönnyítette a lejövetelt. Az utolsó lejtõn a fenyvesben már csak botorkált, addig szabola alkonyi felvételeket készített egy patakról. A kocsi még megvolt.

Elsõ túránk tanulságosra sikeredett, hiszen tudtuk mire kell legközelebb jobban odafigyelni egy ilyen túrán. Speckó felszerelést igénylõ túrára nem akarunk menni, de normális túrabot, kamásli azért elkél majd. És azt a rohadt vizet sem kell a kocsiban hagyni!