Rockenbauer Pál emléktúra

Ha jól rémlik negyedszer indulok el éjszaka bólyákat leszedni. De most egyedül. Nem érdekel a sötét erdõ, meg ilyen hülyeségek. Már ezerszer jártam erre, éjszaka még többször is, mint nappal. Az van bennem, hogy a túrázóknak sokkal szarabb, hiszen már 60 km van a lábukban, kiszívta õket a nappali 33 fokos hõség, és ha elõször vannak itt, még az utat sem ismerik. Akkor kerülhetek csak gondba, ha kimerül az elem a fejlámpámból. De erre végül is nem utalt semmi jel az út során.

Még világos volt, amikor indultam. Felérve a rádiházi dombtetõre, kelet felé hatalmas zivatarfelhõ állt össze. Nyugat felé kezdett tisztulni, de azért még nem nyugodtam meg teljesen. Szerencsére hoztam esõkabátot. Mielõtt beértem volna az erdõbe elraktam a fényképezõt. Ha elkezdene esni, akkor ne ázzon be, és különben is, nincs kedvem a sötétben fényképezi. A másik, hogy otthon hagytam egy pár elemet, és a GPS-ben kezdett lemerülni. Így a fényképezõbõl átraktam abba az elemet. Inkább most cserélem ki, mint a sötétben. Befújtam magam rovarriasztóval, mert egyre gyakrabban zaklattak a böglyök. Ettõl aztán eltûntek. Beérve az erdõbe elõször felkapcsoltam a lámpát, mert azért ott már félhomály volt. De aztán kikapcsoltam, mert igazából nem volt rá szükség. Az út nem volt sáros, gyorsan tudtam haladni. Egy óra alatt eljutottam az elsõ bólyáig, amit beraktam a táskába, és rögtön idultam is tovább.

A rádiházi pont 21-kor zár elvileg, de fél nyolckor már mindenki elment. Ezért indulhattam el én egy órával a pont zárása elõtt. Viszont így a bólyák is jóval zárás elõtt lesznek leszedve. Két srác ment elõttem, kb. 20-30 perccel. Még láttam õket, amikor odaértem Rádiházára, õk akkor indultak el. Szentpéterföldén a kocsmáros megerõsítette, hogy kb. fél órája ment el az utolsó két ember, de valaki visszament Rádiházára, mert kihagyta azt a pecsétet. De ekkor már hivatalosan is be kellett zárnia annak a pontnak, és én sem láttam senkit visszafelé jönni. Egyébként Szentpéterfölde elõtt és után is hosszú olyan szakasz van, ahol nem kell lámpázni, ezzel is kíméltem az elemeket.

Az erdészháznál aztán nem volt mese, be kellett kapcsolni a lámpát, mert bementem az erdõbe. A kicsit fülledt éjszakában izzasztó volt az emelkedõ, de hamar túlestem rajta. Gyorsan leszedtem a második bólyát, majd indultam tovább. Itt találkoztunk tavaly kricharddal a bácsival, aki a túra legidõsebb teljesítõje volt, de akkor nem látott már jól a sötétben. Mi kísértük Bázakerettyéig. Kicsit nehezen követhetõ a jelzés, de idénre korrigálták az utat, és követhetõbb, mint tavaly volt. Kicsit paráztam, amikor a sötét erdõben egyszer csak egy világító szempár meredt rám. Nem tudtam mi az, nem vagyok biológus, csak sejtettem, hogy nem tigris. A szempár eltûnt, majd kicsit késõbb ismét felbukkant, de hallottam, hogy távolodik tõlem. Valószínûleg jobban félt õ tõlem, mint én tõle.

Kicsit unalmas szakasz következett, de a hosszú egyenes erdei nyíladékon már messzirõl láttam lámpások fényét. a következõ bólyánál voltak. Õk is látták az én fényemet, megvártak. De nem a két srác volt, akik elõttem mentek, hanem három túrázó. Õket nem elõzte le senki, a két gyereknek nyoma veszett. Vagy ezek hárman tértek le az útról és a másik kettõ ez alatt elõzte le õket. Kicsit vártunk, majd elindultam a triumvirátussal. Mutattam nekik az utat, õk meg követtek. Egész jó állapotban voltak még.

Lasztonyán eddig mindig megálltam enni, most nem voltam éhes. Nem is akartam otthagyni õket, és mivel én frissebb vagyok, könnyebben igazodom hozzájuk, mint õk hozzám. És õk nem akartak megállni. Az emelkedõ a löszmélyútban megint csak szadizós volt, de egész jól bírtam. A következõ bólyánál már ettem egy csokit, amíg õk igazolták a lapon, hogy jártak itt.

Gyorsabban fogyott a vizem, mint ahogy gondoltam. A Torhai-forrás meg állítólag nem ment, így spórolnom kellett a vizemmel. Szerencsére a forrás folyt. Lassan ugyan, de csurgott annyira, hogy belátható idõn belül megtöltõdött a másfél literes palack. Meg vízmintát is vittem otthonra megmérni. A forrástól egy szadista emelkedõ következett, majd egy gerincen mentünk végig, ahol sûrûn kellett figyelni a jelzéseket, mert nehezen követhetõ kis ösvények vannak erre. Az "úttörés a gerincen" nevû pontot csak nagy nehézségek árán tudtam levenni. Egy lódarázs minduntalan meg akart szagolni, amit én viszont nem nagyon szerettem volna. Kapálództam, hogy leüssem, de nem sikerült, végig ott döngicsélt a közelünkben. A büly után szadista lejtõ, ami inkább túratársaimat viselte meg, mert fájt a térdük. És azzal lejtõn menni felettébb kellemetlen.

Szerencsére ez nem volt túl hosszú. Lipseszentadorjánba bõven éjfél után értünk be, talán csak egy házból jött ki villanyfény. Az úttesten láttunk egy jó arasznyi nagyságú lepkét. Gondoltuk megmentjük az életét, de aztán amikor eldobtuk egy utcai lámpát támadott meg.

A faluból aszfaltúton is el lehet érni Bázakerettyét, a következõ emberes ellenõrzõ pontot. De mi becsületesek voltunk, a jelzésen mentünk. Pedig sokkal kényelmetlenebb volt menni a meredek emelkedõn, ahol még az utat is beszántották. Aztán meg szederrel és akácossal benõtt ösvényt tapostunk, ahol óriáspók szõtte a hálóját az út szélén. De ezért egy órával a pont zárása elõtt odaértünk Bázakerettyére, szóval tartani tudtuk a tempónkat. Hat túrázó volt ott, aki feladta, egy akkor indult tovább, amikor mi odaértünk. A feladók arra vártak, hogy eljöjjön értük a kocsi, és bevigy õket Kanizsára a célba.

A velem túrázóknak eszük ágába sem volt feladni, de itt azért egy hosszabb pihenõt tartottunk. Pontban kettõkor indultunk el. Budafáig végig aszfaltút, ami most kifejezetten nem zavart. Itt sem lámpáztam. Kicsit szétszakadt a mezõny, de Budafán, letérve a mûútról bevártunk mindenkit. Mondtam nekik, hogy most jön az az emelkedõ, amit a legjobban utálok. Hát, õk sem szerették meg. Hiába világítottunk felfelé, nem láttuk a végét. Nekem ez az utolsó elõtti Kistolmácsig, de nekik még további 30 km-t kell menni, amiben még vagy 1000 m szint is lesz. Nem irigyeltem õket.

Kistolmács elõtt kiérve az erdõbõl még sötét volt, és szokás szerint sekély köd is volt a völgyben. A Kozár forrásból is vittem mintát, de ennek a vízhozamát nem tudtam megmérni. Négykor értünk a büfénél lévõ ponthoz, nyolc óra kellett a 33 km-re. Ha a másik három túrázó tudja így tartani a tempót, akkor bõven beérnek a célba. Egyikük volt szar állapotban, de azt mondta, hogy most már kivilágosodik, akkor már az eltévedés esélye is csökken.