Rockenbauer Pál emléktúra

A Rockenbauer túrák ezen szakaszán viszonylag rövid távon belül elég sok bólyás ellenõrzõ pont van, ezeket szedtük be juhival a mezõny után haladva. Arra nem voltam képes, mint két éve, hogy Kanizsáig menjek, sok lett volna az a 70 km ebben a cipõben. Idén még 50 km-es túrán sem voltam.

A rádiházi ellenõrzõ pont este 9-kor zár, ekkor indultunk el onnan. A pontõr szerint kicsivel 8 után elment az utolsó ember, szóval úgy számoltunk, hogy senkivel sem fogunk találkozni az éjszakában. Rögtön emelkedõvel kezdõdött az útvonal. A fák alatt elég sötét volt, de lámpázni még nem kellett. Volt még annyi fény, hogy látni lehessen az utat. Az elsõ pár km amúgy is egy szõlõhegyen vezetett, ahol a pincék mellett haladtunk el. Itt még nem volt sár, de az utolsó pincét elhagyva egyre több lett a víztócsa, és beérve az erdõbe már figyelni kellett, nehogy elhasaljunk a sárban. Itt már bekapcsoltuk a fejlámpákat, amit juhi szponzorált. Az egyikben sajna kezdett kimerülni az elem, az volt nálam.

Az erdei úton ide-oda kacsáztunk, próbáltunk a kevésbé sáros részen menni. Rövidke volt ez az elsõ erdei szakasz, de lesz még ennél hosszabb is. Az erdõ szélén leszedtünk az "Erdõszél" fedõnevû ellenõrzõ pontot jelképezõ bólyát. Egy mezõn vezetett tovább útunk, a holdvilág világított nekünk, de sajnos nem sokáig, mert a Hold elbújt egy felhõ mögé. Lámpázni azért amúgy is kellett volna, ha nem akartuk kitörni a bokánkat az egyenetlen úton. Két vicces drótkerítést is át kellett lépni, amiket azért nem volt könnyú észrevenni a sötétben. Szerencsére figyeltünk. Beérve Szentpéterfölde faluba kikapcsoltuk a lámpákat, pihenjenek egy kicsit azok is. Mi a kocsmában pihentünk ki magunkat egy-egy pohár fröccsel.

A zsákfalut a zsákos vége felé hagytuk el egy aszfaltúton, ami egy vadászházhoz vezet. Ennek ellenére elõbb egy Skoda ment el mellettünk, majd késõbb egy terepjáró jött szembe szédítõ sebességgel. A vadászház egy kis völgyben fekszik, ahol patak is folyik, és mesterséges tavakat is csináltak ide anno. A vizes helyek miatt fasza kis köd alakult ki, ha a távolba néztem a lámpa fénye szétszóródott a vízcseppeken, és a megvilágított cseppeken kívül csak sejteni lehetett, hogy mi van elõttünk. A vadászházból is világ szûrõdött ki, a ködön át csak ezt lehetett látni belõle. Felfelé a kaptatón már nem volt köd. Figyelni kellett, két éve itt mentem el rossz irányba három túrázóval. Szerencsére most nem fordult elõ ilyen, és 11 óra körül elértük a "Nyiladék keresztezõdés" nevû ellenõrzõ pontot, amit gyorsan le is szedtünk.

Ezután jött egy elég szar szakasz, ahol könnyû a sötétben elkavarni. Itt a jelzés egy széles úton halad, majd áttér egy ösvényre, ami eleinte párhuzamosan megy a széles úttal, majd balra tér el. Ráadásul a sötétben nehéz kivenni a keskeny utat. Itt csörgött rám a Strausz Feri, hogy a vadászok leszedtek bólyákat. Én értetlenkedtem, mert eddig megtaláltuk az összeset. Itt jötte szembe négy túrázó, akik elvétették a fent részletezett utat, õk is mondták, hogy afférjuk volt a vadászokkal. Miután megnyugtattam õket, hogy nem hagytak ki pontot, együtt mentünk tovább velük. A 130 km-es távon indultak, már 70 km volt a lábukban, nekünk még csak tíz.

Libasorban haladtunk, immár hatan, mi mentünk juhival a sor végén. Az erdészeti jármûvek felszántották az utat, és a sár miatt sok helyen csak nehezen lehetett haladni rajta. Néhol meg pocsolyák bújtak meg alattomosan a fû alatt. Még mindig erdõben mentünk, helyenként viszont ritkább volt, és a fák között besütött a holdvilág. Nem tudtam, hogy pontosan hol van a "Nyiladék" nevû ellenõrzõ pont bólyája, figyelni kellett minden keresztezõdést. Éjfélkor szüntettük meg ezt a pontot, csak annyi idõre álltunk meg, amíg a négy ember ikszelt. Innen egy sokkal jobb minõségû úton haladtunk, gyorsabbra is vettük a tempót. Az egyik túrázó meg is lepõdött, ammikor közöltem vele, hogy 10 percen belül megérkezünk Lasztonyára. A hold már vörösen izzott, ahogy nyugaton nyugovóra tért, de röhögõ pofájával még ránkgrimaszolt egyet utoljára.

Lasztonyán leültünk kajálni. Én nem voltam éhes, nem is ettem semmit. Bõven elmúlt már éjfél, a faluban csak mi hangoskodtunk, és pár kutya ugatott. Talán 10-15 percet pihentünk, a túrázók két hullámban indultak el, a falu szélén az elsõ hullám után kellett kiálltani, hogy elvétették az irányt. Löszmélyúton mentünk fel egy elég kemény emelkedõn. Juhival lemaradtunk, de siettem elõre, mert szinte biztosra vettem, hogy elvétik a következõ kanyart is. Amúgy aki nem ismeri a környéket, az szinte biztos, hogy ezt el is véti. Innen az egyszerûség kedvéért én mentem elöl, mutattam az utat, juhi meg a sor végén haladt. Cseréltünk lámpát is. Elég sokszor voltam erre, éjszaka is, ismertem az utat. Persze nem az összes fûszálat, de tudtam, hogy mikor melyik irányba kanyarodik el az út, és elõre figyeltem a nyilakat a jelzéseken. Szépen jöttek mögöttem a többiek, aminek megvolt az a veszélye, hogy nem nézik a jeleket, és nagyon hozzászoknak ahhoz, hogy követnek valakit. De mi ugye csak Kistolmácsig megyünk, igaz onnan már világos lesz. Ugyanakkor ha mégis eltévedünk az az én lelkemen fog száradni.

Újabb "Erdõszél" nevû bólya következett, ez már a negyedik volt, kezdett teli lenni a hátizsákom. Egy hosszan elnyúló lejtõ, és a "Torhai-forrás" bólyája is a zsákomban landolt. Itt sûrûn vannak a bólyák, nehogy a fáradt túrázók arra gondoljanak, hogy a könnyebb mûúton menjenek. Még egy emelkedõ következett, de a dombságban szerencsére nincsenek kilométereken át vezetõ emelkedõk. Ennek is végeszakadt egyszer. A dombtetõn megint köd volt, és itt is volt egy cseles kis balkanyar, elég sûrûn kacsingattam balra, de utat nem láttam. Aztán a mi utunk is megszûnt, de szerencsére csak pár métert kellett visszamenni, és megtaláltuk a helyes utat. A papír szerint a forrástól egy kilométerre van kirakva az "Úttörés a gerincen" fantázianevû bólya, amit 25 perc alatt értünk el. Mindenki értetlenkedett, hiszen nem jöttünk ilyen lassan, aztán otthon megnéztem a térképet, és láttam, hogy a forrást rossz helyre rakták a térképen. Jóval beljebb a mûúttól.

Emlékeim szerint itt egy hosszú, meredek lejtõ jön, fel is készültem a csúszkálásra, de meglepetésemre egyáltalán nem volt vészes a dolog. Lehet, hogy azért, mert a sötét miatt nem láttam le az aljáig. Susnyáson át jutottunk ki a mûútra, innen már látni lehetett Lispeszentadorján fényeit, melyek a köd miatt elég haloványak voltak. Ismét pihentettük az elemeket, egy túrázó kifeküdt az útra is pihenni. Õt megvártuk. A mûút bevinne Bázakerettyére a következõ emberes pontra, de mi maradtunk a turistaúton, ahogy az illik. A hosszú emelkedõt elég szarul bírtam, néhol csúszkáltam is a sárban. Nappal még keményebb ez a domb, mert nem erdõben van, és az augusztusi melegben nehéz meghágni. Le voltunk lassulva, már biztos volt, hogy csak zárás után érünk Bázakerettyére, de úgyis megvárnak minket. Felérve a dombtetõre kicsit megnyomtam a tempót, hiszen a többieknek még a szintidõre is figyelniük kell. Végül negyed órás késéssel értünk Kerettyére, ahol ismét negyed órás pihi következett. Még mindig nem voltam éhes, juhi már a negyedik szendvicsét ette.

Az éjjel-nappali kocsmában helyi arcok italoztak, páruknak nehezére esett egyenesen menni, és állandóan énekeltek. Mink meg továbbáltunk, és mivel megint elég hosszú aszfaltos rész jön, lámpák nélkül mentünk tovább. Innen Kistolmács kicsivel kevesebb, mint 7 km, és fél 4-kor indultunk el. Úgy számoltam, hogy két óra alatt beérünk, így éppen odaérünk a pont zárására. Addig már csak egy bólyát kell leszedni, a hátizsákomban lévõ hatot természetesen lepasszoltam Ferinek Kerettyén.

Budafánál hagytuk el a múûtat, ismét elõre mentem, és a vizes fûben mutattam az utat. Egy helyen bizonytalankodtam, de sikerült megtalálni az utat, ami k...a meredeken megy fel a dombra nyílegyenesen. Itt már tényleg kifingtam, nem tudtam olyan tempóban menni felfelé, ahogy a többiek. Lehet, hogy az volt a baj, hogy nem ettem semmit, de egy falat sem ment volna le a torkomon. A dombtetõn a "P K+ elágazás" nevû ellenõrzõ pontot szûntettük meg ideiglenesen egy évre, és vágtattunk tovább Kistolmács felé a lejtõn. Semmi bajom nem volt, csak a lejtõn éreztem, hogy a cipõ nyomja az ujjamat egyre jobban. A túrázóknak kezdett terminátoros lenni a mozgásuk, egyiküknek pedig bedurrant a térde. Innen õk lemaradtak juhival, nem tudott olyan tempóban jönni, mint a többiek. Persze mindig bevártuk õket. Egy helyen egy bácsival is találkoztunk, aki a 130-as legidõsebb indulója volt. Velünk jött õ is. Nagyon közel volt már a kistolmácsi mûút, lehetett hallani, hogy néha elhalad egy kocsi. A hang felé mentem, a többiek utánam. A jelek eltûntek, vissza nem akartam fordulni, csak reménykedtem, hogy elérjük az utat, végül is egy elég széles, autóval is járható úton haladtunk.

Szerencsére kiértünk a völgyben futó útra, igaz kb. fél kilométerrel feljebb, mint ahogy a jelzés lejön a dombról. Megvártuk juhiékat, közben a bácsi elment Kistolmács felé, és a négy túrázó közül a legjobb bõrben lévõ is elindult. Szegény srácnak eléggé fájt a térde, nemrég még nyugtattam, hogy be fognak érni idõben, de így már a feladás lett volna a legjobb döntés. Fél hatra értünk Kistolmácsra, Feriék már ott voltak, negyed óra múlva indultunk is a célba.

A túrázók próbáltak meggyõzni, hogy menjek el Kanizsáig, de azt meg én nem bírtam volna. Tudom, hogy szar nekiindulni, és most már arra is kell az energia, hogy a jelzéseket kövessék, nem fog elõttük menni senki. Nem tudom, hogy döntöttek, feladták-e, vagy sem. A bácsi biztosan továbbment, szerintem õ be is ért a célba.

Hazaérve fürdés, majd alvás délután egyig. Amikor felébredtünk, akkor jutott eszembe, hogy ha továbbjöttünk volna, akkor még most is kint agonizálnánk valahol Palin környékén.