Fel a Csóványosra

Talán még soha életemben nem kezdtem el túrát ilyen hidegben. Az autó hõmérõje -14 fokot mutatott mikor kiszálltunk a Fekete-völgyben a kisvasút végállomásánál. Ahogy öregszem, egyre nehezebb elindulni túrázni, még akkor is ha tudom, a túrán már jól fogom érezni magam. De a kora reggeli melankólia, álmosság, és ennek tetejébe még a hideg is inkább a lustaság irányába térít el;hadd aludjak még egy kicsit! Így is nehezen vettem rá magam, hogy ne mondjam le a részvételt. Tíz évvel ezelõtt még nem fordulhatott volna elõ ilyen, de mostanra már megérik bennem néha a gondolat, hogy talán nem is kéne gyötörni magam, hanem hagyni testemet tovább burjánzani mindenféle kontroll nélkül.

Még szombat este is azon gondolkodtam, egy smssel lemondok arról, hogy másnap reggel rosszul érezze magam. De végül nem tettem. Nem írom le hogy jól tettem, de tényleg így történt. Mindenesetre mikor elindultunk nagyon felöltöztem, inkább izzadjak meg, de ne fázzak, mert még kényelmetlenebbül fogom érezni magam.

Kétszer is voltunk már ezen az erõpróbán, amely egy eléggé minimalista túra: annyi a cél, hogy akárhonnan menj fel a Börzsöny legmagasabb pontjára, majd akármerre távozz onnan, a lényeg legyél fent és akkor térítés, nevezési díj ellenében megkapod a teljesítésért járó díjazást. A Börzsöny amúgy is jó választas, hiszen Magyarország egyik legnagyobb egybefüggõ erdõsége, ezáltal akármerrõl is indulunk neki a legmagasabb csúcsnak, legalább 5-6 km-t kell talpalnunk a célig.

. A Fekete-völgyet szürke dermesztõ hideg köd ülte meg. Az ég nem látszott, a turistaház kéménye szerényen eregette a füstöt. Elindultunk. Egy olyan utat választott feherb, amit már többször is megtettünk a Börzsönyi Vulkántúrák alkalmával, csak éppen az ellenkezõ irányba. Meg is lepõdtem, hogy az emlékeim szerint eléggé rövid zöld kereszt szakasz milyen hosszúra nyúlt. Átvariálták egy kicsit, mióta utoljára jártam erre. Pár száz méteres kitérõ után végül rátértünk a zöld sávra, amelyen nagyjából 6 kilométert kellett még megtennünk, hogy felérjünk a tetõre.

Többször is indultunk már ezen a teljesítménytúrán, egyszer Diósjenõ felõl volt a csúcstámadás, utána pedig Királyrét irányából. Most északnyugat felõl indultunk neki. A három hete leesett hó megkérgesedve terült szét az erdõben, csikorgott a lábunk alatt a hó. Gyorsan emelkedtünk és lassan a nap is kisütött. Az elsõ vulkántúrákon még dél felõl kerültük a Miklós-tetõt de aztán a hegy északi oldalára tették át a zöld sáv jelzést és most mi is arról kerültünk és jgy abban a szerencsében részesültünk, hogy a Tátra havas csúcsait is megcsodálhattuk a távolban.

Az inverzió miatt a hõmérséklet is emelkedett de a napsütés is jó kedvet hozott. Nemsokára felértünk arra a nagyjából észak-dél irányú gerincre, amelyen végighaladva és elhagyva a Magosfát felértünk a csúcsra. Sütött a nap, a hó vastagsága elérte a 40 centimétert. A fáradtság okozta nihilizmus miatt nem mentem fel a kilátóba. Ennek ellenére jó volt ott lenni. Ahogy a költõ írta: "Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája!,", ha itt van nekünk a Csóványos, mit a Börzsöny zár magába!. Egy kilátó is épült, mióta utoljára itt jártam. A geodéziai torony köré építették, olyan volt, mintha a tornyot állványozták volna fel. Kifizettük a nevezési díjat, megkaptuk a remek jelvényt, majd hosszabb pihenõt tartottunk.



Jó 20 perc múlva indultunk tovább méghozzá nem azon a szakaszon amerrõl feljöttünk. A Rakodó felé terveztük a visszautat, majd onnan le a kék kereszten vissza a Fekete-völgybe. Annak ellenére, hogy azt hittem végig lefelé fogunk haladni, jól megtréfált ez a szakasz. Teljesen kiment a fejembõl a hullámvasutazás; több kisebb emelkedõt - és remek kilátóhelyet - is le kellett gyõznünk, mire leértünk a Rakodóhoz. Utópia lett volna felmenni a Nagy-Hideg-Hegyre, de szóba sem került, helyette inkább a kék keresztet követve indultunk el, amirõl kiderült pár száz méter után, hogy piros háromszög.

Szerencsére feherb észrevette a tévedést és egy rövid árkon-bokron át szakasz következett a majdnem térdig érõ hóban. Végül ráakadtunk a helyes nyomvonalra és tovább ereszkedtünk lefelé a völgy irányába. Nem sokan jártak elõttünk erre, csak pár nyom taposta le elõttünk a havat. Nemsokára leértünk a völgybe és megtaláltuk a kisvasút sínjeit. Mivel egy korábbi heves zivatar elmosta a kemencei kisvasút sínjeinek fekete-völgyi panzió utáni szakaszát euért errefelé már régen nem járt dízelmozdony vontatta szerelvény.

A sínek között ki volt taposva az ösvény és mi is ezt követtük. A síneknek errefelé még semmi komolyabb baja nem látszott, nyugodtan haladtunk a nyomvonalban. Többször átkeltünk a befagoytt Kemence patakon, a több hetes fagy mozdulatlanságot varázsolt a völgybe, csak a vastag jégréteg alatt látszott itt-ott, hogy a patak nem állt meg. A vártnál jóval többet, majdnem 3 km-t tettünk meg a vasútat követve. Elhaladtunk az elhagyott Hamuhéz megálló mellett, majd késõbb megtaláluk azt a szakaszt, ahol a zivatar után megáradt patak alaposan helybenhagyta a síneket. Meggörbült vasak, leszakadt talpfák jelezték az évekkel korábbi pusztítást.

Végül visszaértünk a reggel elhagyott szürke hidegbe, A hõmérséklet -8 fok lehetett, a nap már nem sütött, mi pedig beültünk az autóba és hazaindultunk. Remekül éreztem magam annak ellenére, hogy nem akartam eljönni. Mindig ez van, nem akarom a nyûgös, hideg reggelt, a vacogást, de mikor fáradtan hazaérek mindig azt mondom, jó kis túra volt ez