Fel a Csóványosra

Elõször úgy volt, hogy többen megyünk el erre a túrára, de az elõzõ nap leesett nagy hó sokak kedvét szegte. Krichard attól tartott, hogy Diósjenõre nem lehet majd kocsival bemenni. Végül kiderült, be lehetett. Elsõ terv - még a havazás elõtt - az volt, hogy észak felõl közelítjük meg a Csóványost, mert szabola szerint vannak arra fasza gerincek. Végül is a legrövidebb utat választottuk, és csak ketten mentünk beával.
Ez az út Diósjenõrõl indult, és végig a zöld jelzésen mentünk. Az elsõ kilométereken nem vlt vészesen nagy hó, kb. térdig vagy lábszárközépig süppedtünk bele, Ki is volt taposva, gondoltuk, késõn indultunk, és már sokan elindultak errefelé. A falut elhagyva volt egy meredekebb emelkedõ, ahol a valóságban szerpentinezve megy fel az út. Most ezt nem láttuk, de figyelmen kívül is hagytuk. PÁr száz méteres lejtõ következett, itt kifújtuk magunkat, majd elérve a patakot megkezdõdött a folyamatos és hosszan tartó emelkedés. Én mentem elõl, bea mögöttem jött a nyomomban. Amikor szólt, akkor megpróbáltam kisebbeket lépni, így lassultunk is kissé. Feljebb már szinte nem is voltak lábnyomok, csak egy sífutóléc nyomát láttuk, de az sem a zöldön, hanem a kék négyzet jelzésen ment tovább. Innen a szûz hóban mentünk tovább, ezek szerint ebbõl az irányból mi vagyunk az elsõk.
Egyre nagyobb lett a hó. Már térdig ért, sõt, egy kis gerincen, ahol a szél összehordta a havat, combközépig. Nekem. Beának még feljebb. Úgy tudott csak jönni, hogy szinte a nyakába rakta a lábait. Én meg megpróbáltam olyan kicsiket lépni, amekorrákat csak lehet. Közben az oldalszél hordta is a havat a fákról, Szerencsére ott, ahol több volt a fa, nem volt ilyen mély a hó, és szerencsénkre láttunk szembõl jönni egy nagyobb csoportot. Így õk is és mi is megúsztuk a további úttörést. Egy viszonylag rövid, de meredek emelkedõvel fel is értünk az egykori kaldéra peremére. Innen azt hittem, hogy már nincs sok, de a GPS-t megnézve, még több km-t kell gyalogolni a csúcsig. Nem is vesztegettük az idõt, csak ittunk egy keveset, és már indultunk is felfelé. Érezhetõen hidegebb volt, mint lejjebb, és a szél is fûjt. Már bea ment elõl, õ akarta ezt. Aztán majdnem kiakadt, amikor meglátta a csúcs elõtti utolsó meredek részt. De túltette magát rajta, még akkor is, ha azt mondta, hogy nagyon nehezen bírta. Hátulról nem látszódott rajta.
A csúcson beneveztünk a túrára, amit már félig meg is csináltunk. Ez alatt levettem a kesztyûmet, de ez hiba volt. Pár perc alatt már nem is éreztem a kezemet. Bea odaadott egy narancsot, hogy kezdjem meg neki, de esélyem sem volt, hogy megtegyem ezt a mûveletet. Sõt, késõn vettem észre, hogy a kesztyû egy lyukán kikandikált a hüvelykujjam, és már csak szûrást éreztem benne. Gyorsan eldugtam, zsebredugtam, meleg teát szorongattam, hogy jobb legyen. De igazán csak akkor lett jobb, amikor lejjebb mentünk, ahol már nem -8, hanem csak -3 fok volt.
Szembõl sokan jöttek. Pedig azt hittem, hogy a 8 órás indulással a végefelé leszünk. Még apuka is jött egy kislánnyal, szánkót húzva. Õk már biztos nem értek fel 1-re, ahogy az a kiírásban meg lett hirdetve. Lefelé valahogy sokkal gyorsabban ment az egész. Bár akkora azért nem volt a hó, hogy teljesen el tudjam engedni magamat, ez azért nem az Alpok.