Írottkõ 50

Két év után ismét az 50 km-es távra jöttem el. Percre pontosan ugyanannyi idõ alatt teljesítettem, de most megmértem három forrást és geoládáztam is.

Jóval kevesebben voltak a tornateremben, mint régebben. Bõven volt hely, igaz csak középen. De máskor még kint az öltözõben is sokan aludtak. Most elõször sikerült matracot szereznem, mert elég korán odaértem. De ennek ellenére csak késõn aludtam el, éjfél is volt már, utána viszont már nem nagyon ébredtem fel, csak amikor reggel elkezdõdött a mozgolódás. Az 50-es távon is tömegrajt volt reggel 6-kor.

Hamar kettévált a 70-es és az 50-es táv. Mi rögtön felmentünk az Óház-tetõre. Végig lámpázni kellett, az erdõben csak késõn világosodott. Nagyon gyorsnak tûnt, ahogy felértem, pedig 50 percig tartott. Lehet, hogy a sötét miatt. Arra koncentrlátam, hogy figyeljem a jeleket, vagy nehogy elessek egy gyökérben, de egyszercsak ott volt elõttem a kilátó. Persze megint leizzadtam a hidegben, le sem vettem a hátizsákot, a papírok a nadrágom zsebében voltak. Levettem a fejlámpát, de csak késõbb, a Vörös-Keresztnél pakoltam azt el a hátizsákba. És ha már ott levettem magamról, ittam is pár kortyot. Igazi Kõszegi-hegységes feelingû erdõben mentem tovább Velem felé, végig kellemesen lejtõ erdei úton. Most nem gesztenyéztem, nem akartam ezzel húzni az idõt itt az elején, de megmértem a forrást útközben. Borult volt az ég, az erdõ meg sötét, nem nagyon lehetett fényképezni, nem is csináltam sok képet. A Stájerházaknál meg végleg be is szart az elem, nem bírta a hideget. A gép is szar, ha nem szorítja az ember az elemtartót, nem mûködik. Most szorítással sem mûködött, pedig tegnap töltöttem fel az elemeket.

Velemben nem akartam megállni, de már ki voltak pakolva a zsíros kenyerek, és nem bírtam nekik ellenállni. Meg a teának sem. Gyorsan továbbindultam Bozsok felé, majd fel a Kalapos-kõre, ahol még meg tudtam csinálni a szokásos képet a meredek emelkedõrõl visszafelé. A tetõn nem volt ellenõrzõ pont, számot sem kellett felírni. A már jól megszokott úton, a határt követke kanyarogtam a DDK elsõ (vagy utolsó - nézõpont kérdése) kilométerein. Sikerült egyhuzamban lenyomni az Írott-kõt, egyszer sem álltam meg felfelé menet. A kilátó legmagasabb részébe nem lehetett felmenni, de eggyel lejjebrõl is látni lehetett a fák mögött a Schneeberg havas csúcsát. Geoládáztam egyet, és indultam lefelé, 10.30 volt ekkor.

Nem kellett egy óra, hogy leérjek Velembe, és még el sem csúsztam lefelé menet. A meredekebb felsõ szakaszon lassabban jöttem, beérve az üdülõkhöz már gyorsítottam. Azért arra volt idõm, hogy a szokásos nyomós kútnál feltöltsem vízzel az üvegemet. Velemben kicsit többet pihentem, nem sokkal féltáv után voltam, és 5,5 órája gyalogoltam.

A második nagy emelkedõ innen a Hörmann-forrásig tart. Két részletben kell megtenni, a Szent Vid kápolna után van benne egy pihenõsebb rész. A kápolna elõtt van forrás és geoláda is, de ezeket most kihagytam. Nem tudom miért, de ezt az emelkedõt is gyorsan leküzdöttem. Egyszer csak ott voltam a Hörmann-forrás feletti parkolóban. Lehet, hogy elkalandoztak a gondolataim, fáradt meg azért nem voltam, mert a bot vitt fel a lábam helyett, és gyorsan telt az idõ. A forrásnál mértem és ládáztam is. Kicsivel késõbb a Stájerházaknál késõn vettem észre, hogy eljöttem a láda mellett, és nem volt kedvem visszamenni. Cserébe viszont megmértem a forrást, ami ott van, de a térképen nincs rajta, csak a GPS térképe jelöli. Elég lúgos, 9-es a pH-ja. Inkább nem ittam belõle.

Egykor indultam tovább, ilyenkor szoktam ideérni általában. Magyarán a mérések és keresgélések ellenére egész jó idõben vagyok. A Kõszegi-hegység távoli része felé kanyarodik a túra, ahol ritkák a jelzett utak. Egy fehér pontot kellett követnünk egészen a Hétforrásig. Elõször le a völgybe, majd meredeken fel a Tábor-hegyre vitt az út. A Tábor-hegy vége a legdurvább, pont ott, ahol még a szúrós szederindákat is kerülgetni kell. Még pontõr sem jön fel ide a világ végére, ellenõrzõ számot kellett feljegyezni. Már csak pár kellemetlenséget kellett legyûrni. Az elsõ a Paradicsomos lejtõje, majd a 6 km-es aszfaltvándorlás a Hétforrásig. Itt már esett, fel is kellett venni az esõkabátot. A fejemre azért nem húztam fel, csak akkor, ha kijött az út a fák alól. Nem esett vészesen, tulajdonképpen nem is érdekelt a dolog. A forrás elõtt a domboldal az esõ ellenére szinte csont száraz volt. Ha nem így lett volna seggen csúszva ért volna mindenki le a völgy aljába a sár miatt. Itt kicsit több idõt töltöttem el, mint szerettem volna, mondjuk 15 perccel többet. El kellett menni kb. 80 métert a ládáig, aztán meg ettem is, mert éhes lettem elõször a túra alatt. Feltöltöttem a vizkészletemet Elõddel, az elõttem álló szadis emelkedõ miatt pedig elraktam a poncsót. Az esõ már nem esett annyira, és poncsó nélkül is rendesen leizzadtam.

Most már tudom, mi a legjobb az 50-es távban. Felérni az Óház-tetõre. Akkor valami boldogság vesz erõt az emberen. Hogy kész van, megcsinálta a túrát, már csak egy kis lejtõn 3 km, és beér. A 70-esen nincs ilyen érzés. Ott is jó, hogy túlvan az ember az összes nehéz emelkedõn, de hátra van még 25 km, a túrának több, mint a harmada, tudja, hogy rá fog esteledni, és egy idõ után már a kilométerek sem telnek olyan gyorsan, mint az elején. De itt más a helyzet, a túra teljesítve van, hacsak nincs valaki nagyon elkésve.

Már megint eleredt, és már a fák alatt is lehetett érezni rendesen. Nem akartam, hogy a táskám elázzon, ismét felvettem a kabátot. Kõszegen csatornázták az utcát, amin végigmentünk, ott volt csak sár az egész út során. Pont az utolsó kilométeren.