A rajtoltatás a pomázi hév megállóból történt, itt nyúlhatott rá minden kedves induló 1-1 mûanyag (magyar gyártmányú!) színezett bögrére.
Sokáig házak között vezetett az út, közben egy templom mellett is elhaladt, ahol
sárkányölõs falfestmény mutatta meg magát.Már ha valaki észrevette. Az általános iskolánál rátértünk egy szûk gyalogútra, majd lassan a lakott terület épületei is megritkultak, s az út is porosra váltott. Volt még pár ház, de aztán felsejlett a pilisi táj. Jobbra nézve sziklákat láttunk, vélhetõen a Gomba-szikla, Napóleon kalapja lehetett. Végre beértünk a rengetegbe, ahol néhány kacskaringó után csalódottan tapasztaltuk, hogy az idei elsõ ellenõrzõ pont nem a Janda Vilmos kulcsos háznál lesz. A házba egyébként kulcs nélkül is be lehetett menni…
Janda után egy „kis” kaptató várt ránk, amely a Kis- és Nagy-Csikóvárhoz vitt fel. Amilyen a felfele, olyan a lefele? Igen. Meredeken haladtunk lefelé a Karolina-árkon (-bokron) keresztül, majd meredeken
emelkedtünk egészen a Remete barlangig. Innen a tériszonymenteseket kivéve egy nagyjából 15 m-es
létrát küzdöttünk le, majd egy patak partján vezetett utunk a Holdvilág-árokig, érintve a Ramsas- és a Domini-forrást.
A Holdvilág árokból kivezetõ út ismét egy kis izzadást hozott, meg kellett hágni a következõ törpét – Morgót (kedves Mártás hozzászólónk gondos figyelmébe ajánlva). Panorama 2 Eközben betértünk egy istenhozzádra a Tölgyikrekhez is. Bár sajnos az egyik már az örök favágómezõkön múlatja idejét.
Újabb trappolás után kitárult az erdõ egy nagy tisztásra. Jobbra kitérve a Szent-kútnál olthattuk szomjunkat egy-két miatyánk elmorzsolása közben. Csendes, meditációra késztetõ hely, kis kápolnával, kék színekkel. Kisebb pihenõ után a szervezõk kreatív szívatásának tudom be a titkos pontot, ami a következõbõl állt. Az ellenõrzõlap megfelelõ rublikájába kellett kék keresztet rajzolni, de a fára kék és lila zsírkréta egyaránt kötve volt. Naivan elsõre rányúltam a felgyülemlett túrázó had végett a szabadon maradt lilára, de a továbbindulás egét befátyolozta elbizonytalanodásom, nehogy emiatt kapjak elégtelent, h a lila az azér’ mégse kék, visszafordultam hát, hogy korrigáljam botlásom.
A mûúttól pár méterre vágtattunk a „globális etetõpontig” (=egy parkolóig, ahol zsíros deszkás sátor várt ránk mindenféle földi jóval), mikor is belebotlottunk egy kedves házaspárba, akik épp gombásztak. No tehát újult erõvel indultunk a túra talán legszebb pontja, a Vaskapu szikla felé.
A szurdokban eléggé érzõdtek az esõzés nyomai. Fatörzsek, hidak egymásba torlódva. Mi nem telik egy békésen csordogáló pataktól!
Pilisszentkereszt után régi köveket, oszlopfõket rejtett egy kis tisztás. Valamikor itt egy klastrom állt, ennek a
maradványait lehet fellelni. Innen nagyszázalékos emelkedõt magunk mögött hagyva pillantottuk meg a Vaskapu sziklát, Panorama 6 ahonnan csodás kilátás nyílik. A sziklákra leülve pihegtünk egy keveset, élvezve az erdõ és a panoráma nyújtotta megnyugtató érzést.
Már nem volt messze célunk, Dobogókõ. Itt már nyûgös voltam, mert megvilágosodott elõttem, hogy esélytelen az órás buszt elérni, így még kényelmesebb tempóra váltottunk, ha már késünk, tegyük gálánsan. Volt egy lány, húú nagyon sajnáltuk, mert az alig észrevehetõ Zsivány-sziklás ellenõrzõpont neki kimaradt és emiatt a búgó hangú szervezõkolléga visszaküldte még egy körre (ekkor nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam, milyen jó, hogy kijavítottam a lila keresztet…).
Egy kis Hideg-lyuk, egy kis fenyveses részt követõen újra lakott övezetben találtuk magunkat, innen már játszi könnyedséggel csörtettünk a Turista Múzeumig.