A hét közepén gondoltam arra, hogy el kellene menni túrázni egyet valahova. Elõször egy szombati túrát néztem ki valahol a Bakonyban, de aztán bizonyos okok miatt vasárnap lett belõle. És így esett a választás a Szurdok 40 nevü teljesítménytúrára, amelynek hallatlan elõnye volt, hogy a Pilisbe és a Visegrádi-hegységbe invitált, tehát nem kellett sokat utazni reggel. Szerencsére meg tudtam füzni a krichardot, hogy jöjjön el velem, mert egyedül nem hiszem hogy belevágtam volna. Már a kiírásban is felhívták a figyelmünket, hogy nem könnyû a túra, amiröl magunk is meggyõzõdtünk. Az 1800 méteres szintkülönbség 44 km alatt nem tünt olyan soknak, hiszen a börzsönyi vulkántúra 400 méterrel több szintemelkedéssel rendelkezett és azt is kibírtuk simán. De ez mégis más volt mint utólag kiderült.
A túra Dobogókõrõl indult és a már jól ismert Pomázra érkezett. A kocsit a pomázi hév megállóban hagytuk, és busszal mentünk fel a hegytetõre. A túrán nem volt szintidõ, a lényeg hogy este fél kilencre be kellett érnünk a célba. Nem akartunk reggel korán kelni ezért csak 9 után pár perccel vágtunk neki a 44 km-nek. Az Eötvös turistaháztól indultunk. Nem volt rossz idõ, de a nap nem sütött, ami talán szerencse is volt számunkra, mert az elején ugyan nem de pár kilométer után már rendesen izzadtunk. Csak egy poló volt rajtam és elkövettem azt a hibát, hogy felvettem az esõkabátomat, ami pillanatok alatt megizzasztott és utána már nem vettem le nehogy megfázzak.
Szerencsére az elsõ pár kilométeren lefelé kellett mennünk - mondjuk nemigen lehetett volna másmerre:) - méghozzá Dömös irányába. Már itt bizonyossá vált, hogy nem lesz könnyû utunk, mert az elmúlt pár nap csapadékos idõjárása eléggé sarassá változtatta a terepet, a krichard már itt csúszkált sima talpú cipõjében, szerencsére az én bakancsommal könnyebb volt biztosan lépnem. Pár kilométer után egy murvás úthoz értünk, majd lefordultunk a Lukács-árok irányába.
Még sosem jártam erre, fogalmam se volt, hogy vannak ilyen helyek is a hegységben. A Lukács-árok a közismert Rám-szakadékkal párhuzamosan fut lefelé, de az élmény az sokkal vadabb. Nincs kiépített szakasz, mint a testvérénél, de az út ugyanolyan.
Na jó, olyan nagyobbacska vizesések nincsenek, de azért eléggé nehézkes terep. Lassan haladtunk lefelé a völgyben, amely hol összeszükült, hol kicsit kiszélesedett. A
keresztbe dõlt fák, illetve sziklatömbök nehezítették a járást. Marhára élveztem a dolgot, szinte minden percben megálltam valamit fényképezni. Fel se merült bennem, hogy ilyen helyek is vannak errefelé. Aránylag hosszan nyúlt el a völgy és hiába lefelé haladtunk, a sebességünk nem volt észvesztõ. Utolsók voltunk a százhatvan-valahány indulóból, de ez abszolút nem érdekelt. Itt jutottam el arra a pontra, hogy levettem a esõkabátomat és lecseréltem a polómat. A polót valóban cserére hoztam, igaz nem 5 km után akartam váltani. De nem volt mit tenni.
Végül leértünk az árok aljába és visszafelé indultunk a Rám-szakadékban. A völgy elején megálltunk pár percre,
krichard evett meg ittunk is. Elindultunk felfelé a völgyben és itt volt az elsõ ellenõrzõ pont- na jó a második, az elsõvel a Rezsõ-kilátónál találkoztunk, a rajttól 500 méterre. Megkínáltak cseresznyével, pecsételtünk és indultunk is tovább. Még vissza kellett valahogy kapaszkodnunk Dobogókõre és az még elég messzinek tünt. A közismert szakadékban nagyon jó tempóban haladtunk. Rég jártam erre és a régi láncokat kicserélték
fém kapaszkodókra, ami könnyebbé tette a haladást. Nagyon jó kis környék ez is, a nagy sziklák között lefelé rohanó patak partján haladtunk felfelé. Aránylag hamar felértünk a szakadék tetejére. ahonnan tovább folytattuk utunkat a Rám-hegy irányába.
|
|
| Kilátás a Rám-hegyrõl keleti irányba |
Sokat jelentett számomra a csoki amit a krichard hozott. Minden komolyabb emelkedõ elõtt megettem belõle egy keveset és sokkal jobban bírtam a felfelé kaptató meredek szakaszokat. Lehet hogy ez csak valami lelki dolog, a tudat, hogy ettem a csokiból segített, de az is lehet, hogy tényleg erõt adott. A krichard azt mondta, õ nem érez különbséget. Felkaptattunk a Rám-hegyre. Itt se jártam még soha,de nem bántam meg hogy megismertem a helyet. Szép kilátás nyílt a környezõ hegyekre. Itt is találkoztunk egy pecsételõ hellyel, eleget tettünk a feladatunknak, majd indultunk tovább. Itt már lehagytunk pár embert, nem mi voltunk az utolsók. Ezt nem azért mondom, hogy milyen fasza csávók vagyunk, csak azért mert a Ricsi már az elején - 6-8 km után! - elkezdte, hogy nem fogunk beérni idõben. Tény, hogy a töke kivolt, mert a cipõje a Lukács-árokban, majd a Rám-szakadékban szarrá ázott. Itt legalább kapott egy kis önbizalmat, hogy már nem mi vagyunk az utolsók.
Tovább indultunk Dobogókõ felé. Visszatértünk a müútra, majd benéztünk a Miklós- forráshoz is. Elvileg a túrán nem voltak meghatározva, hol vannak az ellenõrzõ pontok, ezért minden olyan helyre, amely fel volt tüntetve a leírásban érdemes volt bemenni, hátha ott bújik meg egy ellenõrzõhely. Nem mintha csalni akartunk volna, de a Miklós forráshoz tartó 150 méteres kitérõt kihagyhattuk volna. Nem voltunk szomjasak abszolút és pont sem találtunk ott. De azért bementünk, ki tudja. Folytattuk utunkat. A turistajelzés letért a müútról és meredeken indult felfelé egy villamosvezeték részére kialakított vágaton, amelyben eléggé rendesen megnõtt az aljnövényzet. Másfél méteres csalán illetve gyalogbodza mezõkön keresztül vezetett az elég rendesen csúszós, saras út, de azért hõsiesen felküzdöttük magunkat és beértünk az erdõbe. Esett valamicskét az esõ, de szerencsére nem igazán okozott gondot. Még javában kellett fölfelé mennünk. De hogy ne legyen olyan egyszerü a dolog, nem egybõl Dobogókõre vitt az út, hanem még egy kis kitérõt kellett tenni a
Thirring sziklák felé. Ezek azok a sziklák, amik Dobogkõtõl északra, közvetlenül a közismert kilátóhelyek alatt terülnek el a hegy oldalában a fák között.Itt újra pecsételõhellyel találkoztunk, kaptunk egy kis nápolyit, majd a sziklákat megkerülve végül feljutottunk újra a kiindulási turistaház elé.
Itt most nem kellett pecsételnünk, nem is álltunk meg csak vettünk egy kis vizet és folytattuk utunkat. Jó tempóban haladtunk bár egy tíz perces bénázás nem tudtunk nem kihagyni. Az egyik elágazónál rossz irányba fordultunk de szerencsére nem lett belõle nagyobb gond és még idõben korrigáltuk a hibát. Azaz az elöttünk haladó srác:) . Mi csak követtük. Elmentünk a Zsivány-sziklák mellett, majd a Vaskapu-völgy felé vettük az irányt. Azt hittem naívan, hogy Dobogókõrõl Pilisszentkeresztig csak lefelé fogunk menni, de nem így történt. A Vaskapu völgy bejáratáig néhol kellett emelkednünk, de végül elértük a völgy bejáratát. Itt azonban nem mentünk végig lefelé hanem a Vaskapu-sziklákhoz kapaszkodtunk fel.
Szerencsére elég jól bírtuk a kaptatót, és végül elértük a sziklákat is. Hát azok se voltak semmik! Elvileg jelzett turistaút nem jön ide fel, de a szervezõk erre hozták az útvonalat, ami érthetõ. Ezek azok a sziklák, amik a Pilis oldalában látszanak a Dobogókõ felé vezetõ müútról. A mészkõsziklákban hatalmas lyukak tátongtak, némely sziklát rendszeresen mászásra is használták.
Innen végig, igaz az elején eléggé meredeken tartottunk lefelé, és újabb elõttünk haladókat fogtunk be. A Ricsinek itt már rendesen fájta térde lefelemenetnél és azon drukkolt, hogy a célig minél többet kelljen felfelé! menni, mert akkor nem fájt neki. Elértük a Klastrom forrást és itt sem álltunk meg, hanem mentünk tovább Pilisszentkereszt irányába. A szervezõk a lehetõ legkevesebbszer akarták az útvonalat keresztülvinni lakott területen és ezért Szentkeresztre se ment be. A falu szélén haladtunk végig, egy rövid utcácskán majd a falun keresztülfolyó patak mellett haladtunk ismét embermagasságú növények között.
Nemsokára elértük a szentkereszti szurdok bejáratát, amit már ismerõsként köszöntöttünk. A szurdok aljához érve lakoma! fogadott minket. Még csak alig voltunk túl a túra felén, de azért már három nagyobb és nehezebb szurdokon, völgyön verekedtük végig magunkat. És itt a szervezõk által felállított sátorban bodzaszörp, meggyszörp, õszibarack, lekváros és májkrémes kenyér fogadott minket korlátlan fogyasztással:) Mindketten megittunk majdnem egy liter a szörpökbõl,ettünk fejenként két kenyeret, bekaptunk egy adag csokit. Nem maradtunk itt se sokat, elvégre egyikünk se volt nagyon fáradt. Itt szintén lehagytunk pár túrázót és a krichard is úgy gondolta itt már hogy be fogunk érni idõben.
Csak hát még két nagyobb emelkedõ elõttünk volt. Elõször is fel kellett mennünk a Tölgyikrekhez. Az út elsõ szakasza nem volt vészes, a müút mellett az erdõben haladtunk, majd a környékbeliek által jól ismert
kápolnához másztunk fel. Na jó nem kellett mászni, és meredek sem volt az út, de azért felfelé haladtunk. A kápolnánál található Szent-kút forrás eléggé jó vizet adhat, mert láttuk, hogy néhányan palackokba töltve viszik haza. Itt megint kavarogtunk egy kicsit, de aztán megtaláltuk ismét a helyes utat, természetesen felfelé. Számomra eléggé meredeknek tünt innen az út egészen a sárga sáv jelzésig. Többször is megálltam pár pillanatra és bevártam amíg a Ricsi utolért. Most szerencsére nem fájt a lába. De végül felértünk és elindultunk a Tölgyikrek irányába. Ezt már ismertük szintén a Pilis 50-rõl és így másodszorra már nem is tünt olyan hosszúnak ez a szakasz.
Az ikreknél pecsételtünk, majd elindultunk lefelé a Holdvirág-árok bejárata irányába. Enyhén lejtõ, aránylag hosszú, erdei úton haladtunk, majd rákanyarodtunk az utolsó nagyobb emelkedõ, a Holdvirág-árokba vezetõ turistaútra. Az út eleinte lankásabban, igaz hatalmas aljnövényzet kíséretében vezetett felfelé. A patak ott csordogált mellettünk, majd újabb pecsételõhelyet érintettünk. Itt sem álltunk meg, nem volt rá szükség és pár száz méter után elértük az árok végében lévõ
piros létrát. Felmásztunk, de innen még korántsem volt vége a kaptatónak, mert még vagy pár száz métert kellett eléggé meredeken felfelé haladnunk.
Az utolsó csúcs a Nagy-Csikóvár volt, oda még fel kellett másznunk. A Holdvirág-árok tetejétõl még eléggé hosszan vitt az út egészen a csikóvári nyeregig, ahol rátértünk a zöld háromszög jelzésre, amely a csúcsra vitt fel minket. Itt is találkoztunk egy pecsételõhellyel, amelynek már nem volt hely a lapon. Pillanatok alatt felértünk a csúcsra, aminek marhára örültem, mert sokkal messzebbre vártam a tetõt. De innen a krichardnak igazi szenvedés volt a lefele út. A Csikóvár oldalán eléggé meredeken vitt lefelé a jelzés, fától fáig haladtunk és a térde nemigen bírta. Néha megpróbált hátrafelé menni, mert sokkal elviselhetõbb volt így számára az ereszkedés. Nagy nehezen elértük a Janda Vilmos kulcsosházat, ahonnan már akár sötétben is letaláltunk volna. Itt már biztosak voltunk abban, hogy meglesz a túra. Útközben krichard megette a kaját amit hozott magával az utolsó morzsáig. És szerencsére abszolút nem fájt már a térde. Nagyon megnyomtuk az utolsó szakaszt, fõleg a Pomázon átvezetõ rettentöen unalmas és hosszú részt és nyolc óra elõtt tíz perccel már a kitüzõket vettük át.
Nagyon jó túrát tudtunk magunk mögött és abszolút nem bántuk meg, hogy nekivágtunk. Marha jó helyeken haladtunk, a hegység olyan részeit is megismertük, ahol még sohasem jártunk. A túra nehézségéhez és a krichard fájós térdéhez mérve, elég jó idõt futottunk. A szervezés kiváló volt. Mindenkinek ajánlani tudom.
