Börzsönyi vulkántúra

Újra elmentünk a Börzsönyi Vulkántúrára. Szerencsére idén nem kellett egyedül mennem, Ricsi elkísért. A tavalyi és tavaly elõtti túra is jól sikerült, ezért akartam idén is elindulni. Az évszakhoz képest enyhe idõ miatt sejteni lehetett, hogy egy dekányi havat sem fogunk találni a magasabb csúcsokon, ellentétben az elõzõ két évvel. Késõn indultunk, 8.10-kor, de még így is hajnali hatkor keltünk. Királyrétre 8 körül gördültünk be, azonnal neveztünk, majd neki is vágtunk a 43 km-es távnak.

Úgy látszik a tavalyi útvonal se tetszett a szervezõknek, mert ismét variáltak a túra elsõ szakaszán. Tavaly a Vasfazék völgybõl a Magas Taxi turistaház felé vezetett a túra és onnan a Rakodóhoz. Most a völgybõl fel kellett menni Nagy-Hideg-Hegyre és onnan indult a körtúra. Ez a kis kitérõ 150 méteres plusz szintkülönbséget jelentett a túrán. A Vasfazék völgyig hamar eljutottunk, de onnan a Nagy-Hideg-hegyre már nehezebben másztunk fel. A tavalyi évekkel ellentétben idén szép idõnk volt, a nap már akkor sütött mikor a Nagy-Hideg-Hegyre felértünk, de azért a mélyebb részek ködbe és párába burkolództak.

Kifáradva léptünk be a turistaházba, majd miután pecsételtünk egybõl indultunk tovább. A múltkor akadtam a neten egy jelvényszerzõ mozgalomra,a címe a Börzsöny csúcsai, amelynek keretében a Börzsöny 27 csúcsát kell felkeresni. Az egyik természetesen a Nagy-Hideg-Hegy volt, és ha már ott voltunk felmentünk a csúcskõhöz, hogy megnézzük kinek az emlékére állították. Ez volt ugyanis a kérdés az igazolófüzetben a csúccsal kapcsolatban. Egy fickó állt a csúcskõ mellett, aki egybõl azt mondta, hogy írjuk be a füzetbe a nevet. Rákérdeztünk, õ ezért van itt, hogy ezt ellenõrizze és igennel felelt. De sajnos az õ és a mi humorérzékünk halmazainak metszete üres halmaz, ezért rohadtul nem értettem, hogy most komolyan gondolja vagy csak viccel. Végül otthagytuk, a lényeg hogy tudjuk a nevet.

Innen a Rakodóig ereszkedtünk, majd a Csóványosra tartó piros sávot követtük. Tavaly számomra itt volt a holtpont, nagyon kifáradtam, de idén valahogy jobban ment. Talán a jó idõ, talán nem voltam annyira fáradt, a lényeg hogy elég hamar elértük a csúcsot. A Tátralátó pontnál nem láttuk a Tátrát, de hát ez van. A csúcson ettünk ittunk, ráadásul a toronyba is fel kellett menni, hogy megtudjuk jelvényszerzõ mozgalom Csóványosra vonatkozó kérdését, amely azt tudakolta, hány lépcsõsor visz el a tetõre. Tavaly itt volt az ellenõrzõpont de idén arrébb helyezték. Újra találkoztunk a humorzsák emberrel. Kérdezni kezdett a túráról minket, hogy mennyi és milyen nehézségû szakasz van hátra. Rendesen útbaigazítottuk, pedig igazán viccelõdhettünk volna vele mi is.

Innen az emlékeim szerint végig lefelé haladunk a Fekete-völgyig, ami 7 km. De elõször azért feltértünk Magosfára, ahol szintén meg kellett keresnünk egy zöld számot. Kis keresgélés után rá is akadtunk. Fújt a szél rendesen, de a nap továbbra is sütött. Még Magosfa elõtt elértük a következõ ellenörzõpontot, és innen egyhuzamban, szinte megállás nélkül haladtunk a völgy irányába. A messzeségben délnyugat felé látszott az a gerinc, ahol majd végig kell haladnunk visszafelé. A nap kifejezetten erõsen sütött. Néha akadt egy-két rövidebb kaptató, de azért javarészt lefelé haladtunk, néhol egészen meredeken. Hiába, a majdnem 600 méter szintkülönbséget valahogy le kellett tudnunk.

Aztán végre leértünk a völgybe. Mennyivel másabban festett így napsütésben, mint tavaly a ködben. Pecsételtünk, majd leültünk egy padra és ettünk. Azaz a krichard evett én csak narancsot és csokit toltam. Szerencsére tudtunk vizet venni egy falicsapból. Hülye voltam, mert igazán ehettem volna zsíros kenyeret, amit a szervezõk adtak, de nem tettem. Amit késõbb nagyon megbántam.

Elindultunk a második felvonásra: végig a Jancsi-hegy-Hollókõ-Salgóvár-Magyar hegy gerincen. Az elsõ szakaszban a gerincig kaptattunk fel majd megkezdtük utazásunkat. Már ez elsõ hosszas emelekedõ után éreztem hogy fáradok. A gerincrõl tudni lehet- azaz mi már tudtuk-, hogy végig hullámvasutazik: egyszer fel aztán le. Minden egyes emelkedõnél éreztem, hogy kivagyok és kimerültem. Folyton megálltam, ettem ezt-azt és idõszakosan jobban is lettem. Mivel már tudtuk mi vár ránk ezért tudtuk hogy a Hollókõ még messze van, de végül csak felértünk. Tiszta idõ fogadott, amiben se tavaly, se tavalyelõtt nem volt részünk.Most tisztán látszottak a szemközti hegyek, a nap sütött; remek kilátóhelyen álltunk meg pihenni. De nem töltöttünk sok idõt itt sem, indultunk tovább.Már csak a Salgóvárra, kellett felhágni a meredek emelkedõn; a

Magyar-hegyig egy enyhén, de szinte végig folyamatosan emelkedõ szakasz vezetett. A turistaút nem visz fel a csúcsra, ezért a felmentünk és megnéztük a jelvényszerzõ mozgalom kérdésére a választ.

Innen már csak a Magyar-völgybe kellett lemennünk és kezdõdhetett az utolsó felvonás. A völgyig az 5 km-t hamar lenyomtuk a nap továbbra is sütött és itt szerencsére nem voltak nehéz lejtõk. Hamar le is értünk. A vízünk elfogyott és úgy tudtuk, hogy a völgyben valahol lehet majd vizet venni, de pechünkre ez nem a pontnál volt. Nem voltunk nagyon szomjasak, de azért jól jött volna egy kis víz az utolsó szakaszra. Azt mondták a ponton, hogy feljebb van forrás. Elvettünk egy-egy almát, majd indultunk tovább.

Innen már csak 14 km-t kellett a célig megtennünk és abból csak a fele ami vészes, ennyi kell, hogy feljussunk újra a Nagyhideghegyre. Szerencsére ennek a távnak a fele egy alig emelekedõ földúton haladt és elég gyorsan tudtunk haladni. A 2350 méteres szintkülönbségû túra teljesítésére 12 óra állt rendelkezésre és mi javában belül voltunk ezen a szintidõn, úgyhogy nem kellett emiatt aggódnunk. Aztán rátaláltunk a Katalin forrásra, amelynek sziklatömbjébe bele volt vésve : \"Befoglalva 2001\". Gondolom ez annyit jelent, hogy akkor csinálták meg a forrást használhatóra. Gyorsan feltöltöttük a vizesköcsögöt, ittunk és továbbálltunk. Innen a földút már meredekebben haladt tovább és újabb másfél kilométer után tértünk le róla. Itt van egy eléggé kellemetlen, meredek, szedresen átvezetõ szakasz, amely szerencsére elég rövid. Hamar felértünk, majd megkezdtük a menetelést a Hanák-rét irányába

Eléggé besötétedett, de még nem vettük elõ a juhi által kölcsönadott fejlámpákat. Elhaladtunk a rét majd a Kis-Hideg-Hegy mellett és mikor elértük az utolsó, meredek szakaszt, megettük az utolsó maradékokat. Ez a kaptató kb 500-800 méter hosszú, de elég kemény. Itt már teljesen sötétben haladtunk úgyhogy szükségünk volt a lámpákra. Végre felértünk a házhoz, majd ma már másodszor pecsételtümk itt. Nem töltöttünk sok idõt most sem a házban, hanem nekivágtunk az utolsó hét kilométernek.

A Magas Taxi turistaház elõtti réten még pecsételtünk egyet, majd sietve továbbindutunk. Több túrázó is összejött ezen a szakaszon, a lámpák fénye keresztül-kasul szelte az erdõ sötétjét. Végig lefelé haladtunk a már mindkettõnk által ismert piros sávon, beszélgettünk és hamar le is értünk a nyiladékba, majd az utolsó pár kilométer megtétele után már át is vettük az emléklapot és kitûzõt. Se tavaly se tavalyelõtt nem ettünk/ettem virslit, de most elhatároztuk hogy betérünk a büfébe. A virsli és a tea benne foglaltatott a nevezési árban természetesen. Mindkettõnknek nagyon-nagyon jólesett a friss zsemlés egy pár virsli és a cukrozott tea.

Az idei vulkántúra is jól sikerült, jól éreztük magunkat, az idõjárásra és a szervezésre semmi panaszunk nem lehetett és még a krichard térde sem fájt ráadásul egész jó idõt futottunk. Csak igazán lehetett volna valamicske hó.