Kanizsa 50

Idén csak seprûként vettem részt ezen a túrán, most nem kellett ellenõrzõ ponton pecsételni. Ennek megfelelõen a rajt zárása után 15 perccel már el is indultam. Több diák is indult a túrán, akik feltételezhetõen nem olyan gyorsak, mint a gyakorlott túrázók. De a legutóbbi csoport is 45 perccel elõttem indult el. Úgy gondoltam, hogy nem megyek gyorsan, és akkor nem érem utol õket.

Eleinte városban, illetve aszfaltúton kell menni, ahol sikerült sutba dobni az elgondolásomat. 6-os átlaggal mentem, fél óra alatt már kiértem a Csótóra is. Innen tovább szõlõhegyek között, jól járható úton kell továbbmeni, és nem is sikerült lassítani.

Ezen az útvonalon már nyolcadszor vagyok, nem tudtam, hogy mit fényképezzek, nem akartam ugyanazokat a dolgokat lefényképezni, mint eddig mindig. Úgy döntöttem, hogy inkább az utakat fényképezem majd, illetve keresek szép gombákat, úgyis sok esõ volt mostanában, biztosan lesz majd pár. Aztán nem sikerült szép goombákat találni, sokat szétrugdaltak az elöl haladók. Annak ellenére, hogy esõs idõ volt a héten, egyáltalán nem volt sáros az út az erdõben azon a helyeken, ahol amúgy sáros szokott lenni. Sõt, még az erdei utak nyomvályújában sem állt a víz, csak legfeljebb egy-két helyen. Ennek megfelelõen a Szigecskei-réten sem állt a víz úgy, mint tavaly, a mocsaras feeling nem volt meg szerencsére. És mivel borult volt az ég, harmat sem képzõdött, így a cipõm is megmenekült a beázástól. Szerencsétlenen elég sok szakadás meg repedés van. Két év alatt rendesen leamortizálódott.

Már a Szigecskei-rét elõtt utolértem két túrázót, akik lassabban haladtak. Kénytelen voltam nekem is visszavenni a tempóból. Mégis milyen az, hogy a seprû lehagy valakiket. Az ellenõrzõ ponton tovább beszélgettem, így ott ismét elmentek elõre. Itt derólt ki, hogy van még egy futó, aki egy órával utánam indult, de természetesen utolért.

A következõ emlkedõn sem siettem, így ki sem döglöttem. Viszont a hûvüs idõ ellenére rendesen izzadt a hátam a hátizsák alatt. Nem volt kényelmes levenni a zsákot, mert egybõl elkezdtem fázni. Liszóról elkerült a pont, mert sokat lehetett csalni, és sokan meg is csinálták. Felkerült a pont a Zápolcára, a mûút kanyarjába. A két túrázó itt elhúzott, de az is lehet, hogy én mentem lassan. De aztán még egy lassabb csoportot is utolértem. Õk inkább szórakoztak, látszólag nem vették komolyan a dolgot. Le is hagytam õket, nemsokára úgyis ott volt a pátrói ellenõrzõ pont. Nem is kellett sokat várni rájuk, csak kb. egy szendvicsnyi idõt. Éhes voltam már, meg is ettem az összes kajámat, ami ritkán szokott elõfordulni velem túra közben.

Innen Surdig többé-kevésbe az ötfõs csoporttal mentem. Ha elõrementem, akkor megvártam õket a kanyarokban, de igazából ennek nem volt sok jelentõsége, mert ismerték az útvonalat, és a jelzések is követhetõek voltak. Egyedül a surdi hegyen lévõ öreg gesztenyefánál szóltam nekik, hogy rossz felé mennek. Surd és a Halastó közti szakaszt nem kedvelem. Unalmas, és itt szoktam elfáradni. Most annak ellenére sem voltam fáradt, hogy jóval lassabban mentem, mint mehettem volna. A talpamnak sem volt semmi baja. Még a Halastónál utolértem még egy csoportot.

De innen lényegében már Kiss Lacival mentem, õ tolta mellettem a biciklit, és közben lebontott pár nyilat, amik a túra irányát jelölték. Jó tempóban haladtunk, a gyerekek is gyorsak voltak, csak induláskor sántikáltak, de amint belejöttek a gyaloglásba már normális tempóban haladtak.

Miklósfán a parkerdõ elõtt megtaláltam a Jankókút nevú forrást, amit eddig soha sem sikerült észrevennem. Állítólag régen innen itatták az állatokat, és ahol most ligetes erdõ van, ott akkor legelõ volt. Kezdtem megint éhes lenni, de csak a Romlottvárnál lévõ ponton kaptunk kaját. Óriási sajtos pogácsa volt, és még rengeteg maradt. Mivel mi voltunk az utolsók, gyakorlatilag annyit ehettünk, amennyit csak akartunk. Az ötfõs társaság ekkorra már nem viháncolt annyira, mint félúton, amikor elõször találkoztam velük. Sántikáltak, de derekasan nyomták. Innen már csak egy óra, és már be is értünk a célba, fél órával a zárás elõtt.