Kanizsa 50

Ez volt az elsõi teljesítménytúra, amin résztvettem (illetve ennek egy rövidebb, 30 km-es változata). Ez 1992-ben történt, elsõs gimis koromban. A Mezõ Gimnázium szervezte a túrát akkor is, úgy ahogy most is. Az 50 km-es távra csak negyedikben mertem nekivágni, akkor az volt életem elsõ 50 km-es túrája. Nagyon megszenvedtem. A talpam nem is fájt annyira, inkább ott követtem el hibát, hogy 33 km-nél leültem. Aztán utána egy hétig nem is bírtam felállni. Most hatodszor indultam el a Kanizsa 50-en, de most seprûként vettem részt a túrán. Teljesen megváltozott az útvonal, kicsit féltem, hogy mi lesz, ha a seprû eltéved. De a festõbrigád olyan jól dolgozott, hogy nem lehetett eltévedni útközben. Legfeljebb, aki nem gyakorlott túrázó, és nem figyel oda a jelzésekre, az eltévedhetett, és pár embernek ez sikerült is. Ötöt közülük "összesöpörtünk", és - ha idõn túl is - berugdostuk õket a célba.

A mezõny után indultunk a rajtból. Már felkelt a nap, és az éjszakai esõ miatt a völgyekben ködfoltok alakultak ki. A felhõk nem voltak valami bíztatóak már reggel cb-ket lehett látni, és dörgést is hallottunk. Szerencsére a magassági áramlás pont az ellenkezõ irányba vitte a gomolyokat, így megúsztuk a zuhét. A Csónakázó-tóig az eredeti útvonalon haladt a túra, utána azonban dél felé fordult, és a bagolai szõlõhegyre kapaszkodtunk fel. Itt ért be minket egy késõi induló, de tudtam róla, hogy úgyis bõven be fog érni idõben. Nem mentünk valami gyorsan, Szabola és Natasa mindenféle komoly dolgokról beszélgettek, engem már az is fárasztott, hogy hallgattam õket. Lassan letértünk a köves útról, majd Bagolát elhagyva befordultunk az erdõbe.

Legnagyobb meglepetésemre nem volt sár, pedig a héten többször is esett, sõt egyes helyeken szinte száraz volt az út. A füvön és a virágokon azért itt-ott megcsillant egy-egy harmatcsepp. A csapadékos idõjárás a gombáknak is kedvezett, Szabola egy csomót le is fotózott közülük. A túra során többször fényképezett.Fingom sincs, hogy melyik gomba milyen, egyedül azt a helyes kis pirosat ismerem, amelyiknek fehér pöttyök vannak a kalapján. Nagyon finom volt egyébként. Az erdõbõl kiérve egy rétre jutottunk, amelynek közepén egy patakocska kanyargott. A fû még nedves volt a reggeli harmattól, de a köd már felszállt. A réten nem lehetett a jelzések felfesteni rendesen, így elvétettük az utat. A térkép alapján néztem, hogy a patak rossz oldalán mentünk. Egy alkalmas helyen átvágtunk a patakon, ami inkább csak egy árok volt benõve növényekkel, és máris rátértünk a jó útra. Közben visszanézve látszott az egyre távolodó zivatarfelhõ, amely mögött szépen sorban gyártódtak az egyre harciasabb gomolyok. Még szerencse, hogy mind tõlünk távolodott. Felettünk a nap is sütött, kifejezetten meleg volt.

Kiss Laci volt a második ellenõrzõponton. Egy fóliát is készített maga fölé megázás ellen, de nem kellett használnia. Liszó irányába kanyarodtunk, a faluig egy kisebb dombon kellett átvágni. Közben egy újabb zivatarcella került el minket, pedig már elég közelrõl hallottuk a dörgéseket. A faluban pihentünk egy kicsit, éhes is voltam. 13 km-t tettünk meg eddig, gyakorlatilag semmi jelentõs esemény nem történt. Kiss Lacinál volt három elmaradt ember, de itt már megvoltak a jelenléti ív tanúsága szerint. Ezek szerint kihagytak egy pontot, mert mi nem láttuk õket.

Pátró a következõ ellenõrzõ pont, 10 km-re van innen. Liszótól Pátró irányába van egy rövidítõ út. Aki figyelmesen nézte a térképet, észrevehette, és ha olyan akkor meg is játszhatta. Elég nagy a rövidítés, ráadásul nem is kell annyi szintet mászni közben. Nem értem, miért hagyták bent a túrában ezt a "bug"-ot. Nem tudom hányan játszhatták meg, én úgy érzem nem sokan. Aki kihagyta ráfázott, mert a túra egyik legszebb szakasza következett. Eleinte aszfaltozott, majd köves úton haladtunk egy gerincen. Közben elkapott többször is minket egy-egy gyenge zápor. Gyakorlatilag a felhõ szélét kaptuk el mindig. Elkezdtünk gesztenyézni. Minden fánál felszedtünk pár darabot, és a nap végére összejött vagy 4 kilónyi.

Kicsit ki voltunk dögölve, a zivatarok nem hutötték le a levegõt, és emellett még a magas páratartalommal is meg kellett küzdeni. Pátrón is leültünk egy kicsit a kocsmában. Már csak azért is, mert itt már heten hiányoztak. Közülük hárman jöttek is szinte azonnal. A hiányzók ellenére elindultunk, de lassan mentünk, hátha esetleg utolérnek. De mi értünk utol három srácot, akik azt állították, hogy ismerik a környéket, nem fognak eltévedni. Ott pihentek egy domboldalon, mi pedig továbbmentünk. Pátrón ránkrontott öt kutya. Egy udvarból futottak ki. Kis termetûek voltak, sikerült elkergetnünk õket. Lehet, hogy attól ijedtek meg, hogy Szabola meg Natasa megijedt tõlük. A leharciasabb sokáig követett, de amikor felvettem egy követ, inkább õ is visszafordult.

Surdig többször megálltunk: gesztenyéztünk, szõlõt is ettünk, Szabola fényképezett fákat, dombokat meg állkapcsokat, de több eltévedt túrázóval nem találkoztunk a három gyereken kívül. Annál jobban megdöbbentünk, amikor Surdon azt közölték, hogy mindenki megvan. Kezdett gyanús lenni egy-két ember számomra.

Surdon egy védett platánsoron mentünk végig, de fent a szõlõhegyen is láttunk egy védett gesztenyefát. Volt vagy 200 éves, ha nem több. A faluban több helyen banánfák sorakoztak. Én ugyan nem tudtam, hogy az banán, de Szabola felhomályosított, hogy az biz banán. Télire letakarják, így nem fagy el, de termést nem hoz.

Felmentünk Surd nyugati oldalán magasodó dombtetõre, ahonnan láthattuk, hogy mekkora szerencse ért minket. Többfelé láttunk csapadéksávokat, és ahol nem takarta az eget egy vékony felhõréteg, mint felettünk, ott tornyos gomolyok képzõdtek. A dombtetõn északra fordultunk, és a gerincen most már toronyiránt mentünk Kanizsa felé. Továbbra is eléggé lassú tempóban, hátha utolér minket az a három jómadár. Aztán elkezdtem fáradni, és mondogattam a többieknek, hogy ne álljunk már meg annyiszor fényképezkedni, meg vakerászni. A jankapusztai gyümölcsös is olyannak tünt, mint aminek soha nem akar vége lenni. Úgy éreztem, hogy csak megyünk, és megyünk, de soha nem jutunk elõbbre. Végre valahára elértük az ellenõrzõ pontot, ahol már a 35. km-nél voltunk és ahol a Mezõ igazgatója pecsételt. Tájékoztatásul közölte, hogy egy rakás diák elveszett. Fasza - gondoltam -, akkor várhatunk megint. Olyan sokat mégsem várhatunk, mert a hátralévõ 12 km-re kell azért három óra, és mivel már négy óra felé járt, csak harminc percet állhattunk. Addig ismételten ettünk, és pihiztünk.

Aztán egyszer csak jött 5 diák. Így már csak az a három hiányzott, akiket Surd elõtt elhagytunk. Most sem vártuk meg õket, igazából esélyük sincs idõre beérni, ha eddig nem tudtak utolérni minket. Gondoltam az igazgató beviszi õket kocsival, vagy felrakja õket egy buszra, ha épp jön.

A felhõk alkonyatkor

Mi elindultunk az 5 emberrel, hogy legalább õk érjenek be. Párszor rájuk kellett szólni, mert rossz irányba mentek volna. Már eléggé lent volt a nap, az árnyékok is megnyúltak, az már biztosan látszott, hogy világosban nem érünk be. Szerencsére a végén már ismertem az utat, akár csukott szemmel is betaláltam volna a célba. Sötétedés után a diákok is gyorsítottak a tempón, nem álltak meg annyiszor, mint addig. Õk is minél elõbb be akartak érni. Mi tagadás, én is. De Szabola és Natasa még mindig beszélgettek. Hogy a francba lehet még ilyenkor is beszélni?

A három lemaradt egyén közben elénk került a Miklósfai parkerdõnél, a végén viszont nem fogadták el a teljsítésüket a pontkihagyás és egyéb furcsa dolgok - mint pl. ez is - miatt. A 12,5 órás szintidõt szinte maradéktalanul kihasználtuk, akiket besöpörtünk viszont késtek egy órát. A jelvényeket azért megkapták. Eddig még nem fordult elõ olyan, hogy sötétben értem volna be ezen a túrán, igaz jóval késõbb is indultunk, mint ahogy általában szoktam.