Kanizsa 20

A szokásos volt idén is a menet a Kanizsa túrán: megcsináljuk az elsõ ellenõrzõ pontot, aztán ha mindenki átment, akkor továbbmegyünk, és mint söprû teljesítjük a túrát. Annyi változás volt idén, hogy nem a 30, hanem a 20 km-es túrán mentünk végig. Ennek egyik oka, hogy azon régen voltam, a másik, hogy elhívtam a szüleimet is, de csak apukám jött el. Nekik sok lett volna még a 30, ezért mentünk a rövidebb távra.

A 8 órás rajt elõtt negyed órával elindultunk, és fél órás séta után meg is érkeztünk a Csónakázó-tóhoz a helyünkre. Letáboroztunk és vártunk. Rövidesen elkezdtek kószálni az emberek, majd egyre sûrûbben érkeztek, ahogy az szokott lenni. A vége elõtt tíz-húsz perccel már újra csak lézengtek, majd záróra után megvártuk, hogy az utolsók elõremenjenek, és elindultunk.

Fel a bagolai hegyre az emelkedõn, majd a falut elhagyva beértünk végre az erdõbe, ahol már várt ránk egy csomó TV, sittes zsák meg ki-tudja-milyen flakonok. Rövidesen megláttunk egy diákcsoportot, le is lassítottunk, hogy ne hagyjuk le õket. De aztán csak mögénk kerültek, viszont az már a közeli Szigecskei-réti pont elõtt történt. Ott újra bevártuk õket, megvártuk, hogy a pontõr összepakoljon, aztán elindultunk Miklósfa felé.

Itt újra találkoztunk azokkal, akik a hosszabb távon indultak, és már pecsételtünk nekik. A diákcsapat szerencsére begyorsított, rájuk nem kellett várni. Miklósfán, és késõbb a Romlottvárnál is voltak lyukak az ellenõrzõ lapon, de ezek nem lemaradások, hanem tévesztések voltak csak.

Nagyon lógott már az esõ lába, bár nagyon messzire el lehetett látni. De ennek ellenére csak nem bírta ki, és eleredt a vége felé. Egész jó idõben beértünk a célba. A szintidõre egy órát húztunk rá, pedig kb. 2,5-et ücsörögtünk pontõrködéssel. Apukám kicsit sántikált már a városi részen, de jó tempóban haladt. Ezzel a túrával megduplázta a maximális távot, amit túrán tett meg, de azért volt õ keményebb erdélyi terepen is már.